A boldogság titka..

Egy kereskedő elküldte fiát minden emberek legbölcsebbikéhez, hogy tudakolja ki tőle a Boldogság Titkát. A fiú negyven napig vándorolt a sivatagban, míg egy magas hegyen álló pompás várkastélyhoz nem ért. Ott élt a Bölcs, akit keresett. Hősünk, ahelyett hogy egy szent embert talált volna ott, a vár nagytermébe lépve zajos forgatagba csöppent: kereskedők jöttek és mentek, a sarkokban emberek beszélgettek, egy kis zene- kar kellemes dallamokat játszott, s egy hatalmas asztalon a vidék legfinomabb ételei sorakoztak. A Bölcs mindenkivel beszélgetett egy kicsit, s a fiatalembernek két óra hosszat kellett várakoznia, míg rá került a sor.

A Bölcs figyelmesen meghallgatta, amikor vendége előadta jövetelének okát, de azt mondta, éppen nincs ideje arra, hogy a Boldogság Titkát elmagyarázza. Azt ajánlotta neki, hogy járja körbe a palotát, és két óra múlva jöjjön vissza. "De szeretnélek valamire megkérni - tette hozzá a Bölcs, és a fiatalember kezébe egy kiskanalat adott, amelybe két csepp olajat töltött. - Fogd ezt a kanalat, és figyelj, hogy útközben ne lötyköld ki az olajat."
A fiatalember így járkált föl- le a palota lépcsőin, és szemét le sem vette a kis- kanálról. Két óra múltán visszaért a Bölcshöz.

"Nos hát - kérdezte a Bölcs -, láttad a perzsaszőnyegeket az ebédlőmben? Láttad a kertemet, amelyet a kertészem tíz éven át épített? Észrevetted a gyönyörű pergameneket a könyvtáramban?" A fiatalember szégyenkezve ismerte be, hogy semmit sem látott. Csak azzal törődött, hogy ne löttyintse ki az olajat, amit a Bölcs rábízott.
"Akkor menj vissza, és nézd meg világom csodáit - mondta a Bölcs. - Nem bízhatsz olyan emberben, akinek a házát nem ismered."
A fiatalember már nyugodtabban fogta meg a kiskanalat, és ismét sétára indult a palotában, ez- úttal megfigyelve minden művészi alkotást a mennyezeten és a falakon. Látta a kerteket, körös-körül a hegyeket, a gyönyörűséges virágokat, felismerte a kifinomult ízlést, amellyel a műalkotásokat méltó módon elhelyezték. Amikor visszament a Bölcshöz, részletesen beszámolt neki mindenről, amit látott.

"De hol van a rád bízott két csepp olaj?" - kérdezte a Bölcs. A fiatalember rápillantott a kanálra, és látta, hogy az olajat kilöttyintette. "Nos, ez az egyetlen tanács, amelyet adhatok neked - mondta a Bölcsek Bölcse. - A Boldogság Titka abban rejlik, hogyan lássuk a világ minden szépségét úgy, hogy közben ne feledkezzünk meg egy pillanatra sem a kanálban lévő két csepp olajról."

Visszhang..

Apa és fia sétálnak az erdőben. Hirtelen a fiú megbotlik, és éles fájdalmat érezve felkiált, "Áúúúúúúúúú". Meglepetésére hangot hall a hegy gyomrából, "Áúúúúúúúúú"...!
Kíváncsiságtól fűtve a hang irányába kiált: "Ki vagy te?", de az egyetlen válasz, ami érkezik "ki vagy te?"
Méregbe gurul a fiú, és ezt kiáltja: "Gyáva vagy!", és a hang visszaszól "Gyáva vagy!"
A fiú ránéz az apjára és megkérdezi, "Apa, mi folyik itt?"
"Fiam" válaszolja az ember, "figyelj csak!" majd elkiáltja magát, "Csodállak!". A hang felel, "Csodállak". Apja azt kiáltja, "Csodálatos vagy!", a hang pedig válaszol: "Csodálatos vagy!"
Majd az apja elmagyarázza, "Az emberek ezt VISSZHANGNAK nevezik, pedig ez valójában maga az ÉLET!
Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te kifelé nyújtasz! Az élet tükröt tart cselekedeteidnek. Ha több szeretetre vágysz, adj több szeretetet! Ha megértésre vágysz, te is érts meg és tisztelj másokat. Ha azt akarod, hogy az emberek türelmesek és tisztelettudóak legyenek veled, te is légy türelmes és mutass tiszteletet!
A természet eme törvénye életünk minden területére érvényes." Az élet mindig azt adja vissza neked, amit te másoknak nyújtasz. Az élet nem véletlenek sorozata, hanem tetteidet tükrözi.

Szólj hozzám..

"Istenem, kérlek, szólj hozzám!", suttogta az ember.
És a réti pipis énekelni kezdett.
De az ember nem hallotta meg.
Így az ember kiáltott: "Istenem, kérlek, szólj hozzám."
Mennydörgés rázta meg az eget, és villámlás hasította ketté.
De az ember nem hallotta meg.
Az ember körülnézett és azt mondta: "Istenem, engedd meg, hogy lássalak."
És felragyogott a nap az égen.
De az ember nem látta.
Erre az ember még hangosabban kiáltott: "Uram, tégy csodát!"
És új élet született a világra.
De az ember nem vette észre.
Így végső kétségbeesésében az ember így kiáltott: "Érints meg Istenem, hogy tudjam, valóban itt vagy."
Erre Isten lenyúlt az égből és megérintette az embert.
Az ember elhessegette a pillangót és tovasétált.

A kisfiú es a szögek..

Volt egyszer egy fiú, akinek igen nehéz természete volt. Az apja adott neki egy zacskó szöget, hogy mindannyiszor, amikor elveszíti a türelmét, vagy veszekszik valakivel, üssön be egy szöget az udvar végében lévő kerítésbe.

Az első napon 37 szöget ütött a fiú a kerítés léceibe. Az elkövetkező hetek során megtanult uralkodni magán, és a kerítésbe beütött szögek száma, napról napra csökkent: felfedezte, hogy sokkal könnyebb uralkodni magán, mint a szögeket beütni a kerítésbe. Végül elérkezett az a nap, amikor a fiú egyetlen szöget sem ütött be a kerítés fájába.
Megkereste az apját, és elmesélte neki, hogy ma egyetlen szöget sem kellett a kerítésbe ütnie. Ekkor az apja azt mondta neki, hogy minden nap, amikor megőrzi a nyugalmát, és nem kerül veszekedésbe senkivel sem, húzzon ki egy szöget a kerítésből.
A napok teltek, teltek, amikor egy nap a fiú közölte apjával, hogy már egy szög sincs a kerítésben.
Az apa elkísérte a fiát a kerítéshez, és így szólt: - Édes fiam, te igen becsületre méltóan viselkedtél, de nézd csak meg, mennyi lyuk van ezen a kerítésen! Ez már sosem lesz olyan, mint azelőtt. Amikor összeveszel valakivel és amikor egy gonosz dolgot mondasz neki, ugyanolyan sérüléseket hagysz benne, mint ezek itt a kerítésen. Belemárthatsz egy kést egy emberbe, majd kihúzhatod azt, de a seb örökre ott marad. Mindegy hányszor is kérsz bocsánatot, a sérülés megmarad.

Szerencse(vagy szerencsetlenseg)..

Élt valaha egy szegény ember. Volt neki egy fia és egy lova. Egy napon eltűnt a szegény földműves lova. A szomszédai sopánkodva mondták neki: "Micsoda balszerencse, hogy megszökött a lovad!" Az öreg földműves igy válaszolt: " Ki tudja, hogy ez jószerencse vagy balszerencse."

A szomszédok azonnal rávágták: " csakis balszerencse lehet!"
Egy hét múlva visszatért a földműves lova és húsz vadló követte őt. Jöttek a szomszédai, hogy együtt örüljenek vele: "Micsoda szerencse, hogy visszajött a lovad és még húsz másik lovat is hozott!"
Az öreg erre azt válaszolta:" Ki tudja, hogy ez jószerencse vagy balszerencse." Eltelt egy nap. A földműves fia sz egyik vadlovon lovagolt, a ló felbukott, és fiú eltörte a lábát. Jöttek a szomszédok és sopánkodtak:"micsoda balszerencse!"
A földműves erre azt mondta:" Ki tudja, hogy ez jószerencse vagy balszerencse."
Néhány szomszéd mérgesen igy szólt:" Hát persze, hogy balszerencse, te buta öreg bolond!"
Eltelt egy hét , és egy hadsereg vonult át a városon. Az összes egészséges, fiatal férfit besorozták, hogy távoli országban csatázzanak. A Földműves fiát, mivel eltört a lába , hátrahagyták. A szomszédok ünnepelve mondták:" mekkora szerencse, hogy a fiad hátramaradt!" A földműves igy válaszolt:" Ki tudja..."

Egész életünket eltölthetjük azzal, hogy az eseményeket elemezgetjük: " Ez jó, ez nem jó!" De ez teljesen hiábavaló. Sajnos hajlamosak vagyunk az eseményeket "Katasztrófának" cimkézni még akkor is, ha csak az egy százalékát látjuk a teljes képnek.

(Andrew Matthews: Halgass a szívedre!)

Mese a kis lélekről..

- 1 -

Volt egyszer egy lélek, aki fénynek ismerte önmagát. Lévén újdonatúj lélek, türelmetlenül vágyott a megtapasztalásra. "Én vagyok a fény - mondogatta - én vagyok a fény."
Ám mindaz, amit erről tudott és mondott, nem helyettesíthette a megtapasztalását. Márpedig abban a birodalomban, ahol ez a lélek felbukkant, semmi más nem létezett, csak fény, fény és fény. Valamennyi lélek nagyszerű volt, valamennyi lélek csodálatos volt, és valamennyi lélek az én fenséges fényemmel ragyogott. Ilyenformán a szóban forgó kis lélek úgy érezte magát, mint gyertyafény a napsütésben. A legnagyobb ragyogás közepette, melyhez ugyan maga hozzátette a sajátját, nem láthatta önmagát, nem tapasztalhatta meg önmagát annak, Aki és Ami Valójában. Majd az történt, hogy ez a lélek epekedve sóvárgott megismerni önmagát. És oly hatalmas volt a vágyódása, hogy így szóltam egy napon:
-Tudod-e, kicsike, mit kell tenned, hogy kielégíthesd a te hatalmas vágyódásodat?
-Mit, Istenem, mondd, mit? Bármit megteszek! - kiáltotta a kicsi lélek.
-El kell választanod magad tőlünk, többiektől - válaszoltam. -Fordulj a sötétséghez.
-Mi az a sötétség, ó Szentséges Egy? - kérdezte a kicsi lélek.
-Az, ami te NEM vagy - válaszoltam, és a lélek megértette.
Követte a tanácsomat. Eltávozott a Mindenségből, és egy másik tartományba költözött. Ebben a tartományban a lélek rendelkezett azzal a hatalommal, hogy megtapasztaljon mindenféle sötétséget, és meg is tette. Ám a sötétség közepette egyszer csak felkiáltott: "Atyám, atyám, miért hagytál el engem." Miként te, amikor a legsötétebbnek tartott időket éled. Én azonban soha nem hagylak el téged; mindig melletted vagyok, és készen állok rá, hogy emlékeztesselek arra, Aki Valójában Vagy; és MINDIG készen állok rá, hogy hazahívjalak.
Ezért mondom, hogy legyél a fény a sötétségben, és ne átkozd a sötétséget. És ne feledd, hogy Ki Vagy, olyankor sem, amikor mindenfelől körülfog mindaz, ami NEM vagy. Csak adj hálát a teremtésért, akkor is, ha éppen a megváltoztatására törekszel. És tudd, hogy amit a legnagyobb megpróbáltatásod idején teszel, az lehet a legnagyobb diadalod. Mert az általad teremtett tapasztalat annak a kinyilvánítása, Aki Vagy - és Aki Lenni Akarsz.

- 2 -

-Isten bármely töredéke lehetsz. Amelyik csak akarsz - mondtam a Kis Léleknek. -Te vagy az Abszolút, mely megtapasztalja önmagát. Isten melyik általad választott megnyilvánulását kívánod most megtapasztalni? -Tehát van választásom? - kérdezte a Kis Lélek.
-Igen. Megtapasztalhatod Isten bármely megnyilvánulását, önmagadként, benned és rajtad keresztül.
-Rendben. - felelte a Kis Lélek. -Akkor a Megbocsátást választom. Szeretném Teljes Megbocsátásként megtapasztalni önnön lényemet.
-Senkinek sem kell megbocsátani. Tökéletességet és Szeretetet teremtettem. -Senkinek sem kell megbocsátani? - kérdezte némiképp hitetlenkedve a Kis Lélek.
-Senkinek. - ismételtem. -Nézz körül. Látsz-e nálad kevésbé tökéletes, kevésbé csodálatos lelket? - Erre körbefordult, s meglepetten látta, hogy köré gyűlt a mennyország valamennyi lelke. Jöttek a Királyság legtávolabbi zugaiból is, mert hallották, hogy a Kis Lélek rendkívüli párbeszédetfolytat Istennel.
-Értem. Senki sem tökéletlenebb nálam! - kiáltott fel a Kis Lélek. -Akkor hát kinek bocsássak meg?
Erre egy lélek kilépett a tömegből.
-Nekem megbocsáthatsz. - mondta ez a Barátságos Lélek.
-Miért? - kérdezte a Kis Lélek.
-A következő életedben olyan dolgok fognak történni, amikért megbocsáthatsz - válaszolta a Barátságos Lélek.
-De miért? Mit tudsz tenni ellenem, Te, a Tökéletes Fény teremtménye, hogy meg kell majd neked bocsátanom?
-Ó - mosolyodott el a Barátságos Lélek -, biztosan kitalálunk majd valamit.
-De miért? - A Kis Lélek nem értette, hogy miért akarná egy ilyen tökéletes teremtmény annyira lelassítani a rezgését, hogy tényleges "gonoszságot" tudjon tenni.
-Egyszerű - magyarázta amaz -, megtenném, mert szeretlek. Szeretnéd magad Megbocsátásként megtapasztalni, nem? Egyébként te is megtennéd értem ugyanezt. -Én?! - ámuldozott a Kis Lélek.
-Persze. Nem emlékszel? Teljesek voltunk, te meg én. A Fel és Le, a Bal és Jobb. Mi voltunk az Itt és Ott, a Most és Akkor. Voltunk Kicsik és Nagyok, Férfiak és Nők, Jók és Rosszak. Minden voltunk. A Minden. Megegyeztünk, hogy mindketten külön-külön megtapasztaljuk Isten legfőbb Részeit. Mert megértettük, hogy...
-Amikor az Vagy, ami Nem Vagy, akkor ami Te Vagy, az nem Te Vagy.
-Nem létezhet meleg nélkül hideg, bánat nélkül nem lehetsz boldog, a "gonosz" nélkül nem ismerheted meg a "jó"-t. Ha valami akarsz lenni, akkor fel kell bukkannia valahol a világodban ennek a valaminek, vagy valakinek az ellentétének, hogy ez a valami, bármi legyen is, létrejöhessen.
A Barátságos Lélek ezután elmagyarázta, hogy azok az emberek Isten Különleges Angyalai és az az állapot, Isten Ajándéka.
-Egyetlen dolgot kérek cserébe - jelentette ki a Barátságos Lélek.
-Akármit kérhetsz! - kiáltotta a Kis Lélek. Alig bírt magáva az izgalomtól, hogy végre Isten bármelyik megnyilvánulását megtapasztalhatja. Megértette Isten Tervét.
-Abban a pillanatban, amikor ütlek, verlek, és a leggonoszabbakat művelem veled, amit csak el tudsz képzelni... emlékezz, hogy ki is vagyok valójában.
-Ó, nem fogom elfelejteni! - ígérte meg a Kis Lélek. -Találkozunk a tökéletességben, melyben egyek vagyunk, és mindig emlékezni fogok rá, ki vagy. Mindig!

Egy megtisztított múlt: a szoba..

"Félálomban, a szobában találtam magam. Csak az egyik fala volt figyelemreméltó, mert apró fiókok borították, melyben kartotéklapok rejtőztek. Könyvtárakban lát ilyet az ember, szerző és cím szerint, ábécés sorrendben. Ezeken azonban más megjelölés volt, és úgy tűnt, végtelenül sorakoznak a padlótól egészen a mennyezetig. Ahogy közelebb léptem, az egyik felirat megragadta a tekintetemet: "Lányok, akik tetszettek". Kihúztam a fiókot, de ahogy átfutottam a lapokon, inkább gyorsan visszazártam, mert a nevek nagyon ismerősen csengtek. Aztán, anélkül, hogy bárki megmondta volna, rájöttem, hol vagyok. Ez az élettelen szoba a kartotéklapokkal nem volt más, mint életem eseményeinek még befejezetlen rendszerezője. Itt voltak feljegyezve tetteim minden pillanatban, kicsik és nagyok a legapróbb részletekéig, olyanok, amelyekre már nem is emlékeztem.
Félelemmel vegyülve kavarodott bennem a csodálkozás és a kíváncsiság, amint találomra nyitogatni kezdtem a fiókokat, hogy megvizsgáljam tartalmukat. Némelyik örömet és édes emlékeket ébresztett bennem; mások olyan szégyenre és megbánásra indítottak, hogy körülnéztem, nem figyel-e valaki. Egy fiók "Barátok" felirattal a "Barátok, akiket elárultam" feliratú fiók mellett pihent.

A feliratok között a leghétköznapibbaktól a legfurcsábbakig minden megtalálható volt. "Könyvek, amiket elolvastam", "Hazugságaim", "Vigasztalás, amiket másoknak nyújtottam", "Viccek, amiken nevettem". Néhány felirat pontos meghatározásával nevetésre ingerelt: "Dolgok, amiket a testvéreimnek kiabáltam". De nem mindegyiken tudtam nevetni: "Dolgok, amiket dühömben tettem", "Amiket a szüleimre morogtam, amikor nem hallották". A fiókok tartalma csupa meglepetéssel szolgált. Gyakran sokkal több lap volt, mint amire számítottam. Néha pedig jóval kevesebb.
Megdöbbentett, hogy már mennyit éltem. Lehetséges, hogy a húsz évem alatt volt időm teleírni ezt a millió lapot? De minden kártya alátámasztotta ezt az igazságot. Mindegyiket én írtam. És mindegyiket aláírtam.
Amikor kihúztam a "Dalok, amiket hallgattam" feliratú fiókot, rájöttem, hogy a fiókok állandóan nőttek, hogy elférjenek bennük a kartotéklapok, melyek szorosan sorakoztak egymás mögött. Három-négyméternyi lapmennyiség után sem volt vége a fiók tartalmának. Szégyenkezve csuktam be nem annyira a zene minősége, mint inkább az elpazarolt idő miatt.
Amikor a "Buja gondolatok" fiókhoz értem, végigfutott a hátamon a hideg. Épp csak kihúztam a fiókot és kiemeltem egy lapot, mert nem akartam tudni, milyen hosszú a lista. Olyan részletes volt a tartalma, hogy beleremegtem. Rosszul lettem a gondolattól, hogy egy ilyen pillanat rögzítve lehetett.

Hirtelen szinte állati dühöt éreztem: - Soha, senki nem láthatja ezeket a lapokat! - lüktetett egyre az elmémben. - Soha, senki nem láthatja ezt a szobát! El kell pusztítanom itt mindent!
Őrjöngésem közben kirántottam a fiókot. Nem számított már, mekkora a tartalma. Ki kellett ürítenem és el kellett égetnem a lapokat. De ahogy a fiók egyik végénél nekiláttam, hogy kiborítsam a tartalmát, egyetlen kártya sem mozdult el a helyéről. Kétségbeesésemben kihúztam egyet, de eltépni sem tudtam, mert olyan kemény volt, mint az acél.
Megsemmisülve, tehetetlenül tettem vissza a kártyát a helyére. Homlokommal a falnak dőltem, és egy hatalmas sóhaj fakadt fel a bensőmből. Aztán megláttam a következő feliratot: "Emberek, akikkel megosztottam az evangéliumot". A fiók szinte még érintetlen volt, alig használt. Kihúztam, és jelentéktelen tartalma a kezembe hullott. Egy kezemen meg tudtam számolni a kártyákat.
Sírni kezdtem, zokogni. Olyan mélyről fakadt fel ez a fájdalom, hogy a gyomrom egészen belesajdult és csak rázkódtam. Térdre borultam. Sírtam szégyenemben, amely teljesen elárasztott. A fiókok ott kavarogtak könnyel teli szemeim előtt. Soha, senki nem tudhat erről a szobáról. Be kell zárnom, és el kell rejtenem a kulcsot.
Aztán megtöröltem a szemem és megláttam Őt. Ne, csak Őt ne, könyörgöm. Bárkit, csak ne Jézust!

Bénultan figyeltem, ahogy nyitogatja a fiókokat, és olvassa a kártyákat. Nem bírtam nézni az arcát. Aztán amikor mégis felpillantottam, hogy megnézzem, mit szól, arcára mélyebb bánatot láttam rajzolódni, mint amit én magam éreztem. Úgy tűnt, ösztönösen találja meg a legszörnyűbb fiókokat. Miért kell mindet elolvasnia? Végül megfordult és rám nézett a szoba másik végéből. Sajnálat volt a szemében. De ez a sajnálat nem dühített. Lehajtottam a fejemet, eltakartam az arcomat és újra sírni kezdtem. Odalépett hozzám és átölelt. Annyi mindent mondhatott volna, d egy szót sem szólt. Csak sírt velem.
Majd felkelt, és visszament a fiókokhoz. A szoba egyik végénél kezdve az összes lapot egyenként kivette, és az én nevem helyére a sajátját írta.
- Ne! - kiáltottam, és odarohantam Hozzá. Csak ennyit tudtam mondani. - Ne! - és kitéptem a kezéből a kártyát. Az Ő neve nem lehet ezeken a lapokon. De ott volt. Élénk vörös betűkkel égett, sötéten, szinte élt. Jézus neve eltakarta az enyémet. Nevét a vérével írta. Gyengéden kivette a kezemből a lapot. Szomorúan mosolygott, és folytatta a kártyák aláírását. Nem hiszem, hogy valaha megértem, hogyan végezhetett ilyen gyorsan, de a következő pillanatban már úgy tűnt, be is fejezte, és visszalépett hozzám. Kezét a vállamra tette és így szólt: - Elvégeztetett.
Felálltam, Ő pedig kivezetett a szobából. Nem volt zár az ajtón. Még voltak kártyák, amiket meg kellett írnom."

(Joshua Harris: Búcsú a randevúktól)

Madarak..

Képzelj el két madarat, amint egy vékony ágon üldögélnek télvíz idején.. "Mondd meg nekem, mennyit nyom egy hópehely?" kérdezi a barátcinege a vadgalambot.

"Nem többet, mint a semmi," hangzik a válasz.
"Akkor hadd meséljek el neked egy csodálatos történetet," ajánlja a barátcinege.
"Éppen egy fenyőágon pihentem, közel a törzséhez, amikor egyszer csak elkezdett havazni – nem szakadt, nem is volt dühöngő hóvihar – hanem olyan álomszerűen, puhán és finoman, minden durvaság nélkül. Mivel nem volt jobb dolgom, elkezdtem számolni a fenyőág gallyaira és a tűlevelekre hulló hópelyheket. Pontosan 3.741.952 hópelyhet számoltam meg. Amikor a 3.741.953. hópehely is lehullott az ágra - ami nem több, mint a semmi, ahogy te mondtad - az ág letört."
A történet véget ért és a barátcinege elrepült.

A galamb pedig, aki Noé bárkája óta szaktekintély a témában, elgondolkodott a történeten, és végül azt mondta magában, "Talán már csak egy embernek kellene hallatnia a hangját ahhoz, hogy béke honoljon a világon." ..

(Joseph Jaworski: Szinkronicitás, a vezetés belső ösvénye c. művéből)

Hozzáállás kérdése minden..

"Michael egy olyan típusú srác volt, aki tényleg meg tudott örjíteni. Mindig jókedvü volt és mindig tudott valami pozitívat mondani. Ha valaki megkérdezte, hogy hogy van, azt válaszolta: "Ha jobban lennék, kettö lenne belölem."

Született optimista volt. Ha valamelyik beosztottjának rossz napja volt, Michael azt mondta neki, hogy a helyzet pozitív oldalát kell néznie. Annyira kíváncsivá tett a természete, hogy egy nap odamentem hozzá és azt mondtam: "Ezt egyszerüen nem értem. Nem gondolkozhatsz mindig pozitívan. Hogy csinálod ezt?"

Michael azt válaszolta: "Ha reggel felkelek, azt mondom magamnak: "Két lehetöséged van. Választhatsz, hogy jó vagy rosszkedvü akarsz lenni. Minden alkalommal, ha történik valami, magam választhatok, hogy elszenvedöje legyek a helyzetnek, vagy tanuljak belöle. Minden alkalommal, ha odajön valaki hozzám, hogy panaszkodjon, elfogadhatom a panaszkodását vagy felhívhatom a figyelmét az élet szépségeire. Én a pozitív oldalt választottam." "Jó, rendben, de ez nem olyan egyszerü." szóltam közbe.
"De, ilyen egyszerü." - mondta Michael, -"az élet csupa választási lehetöségböl áll.
Te döntöd el, hogyan reagálsz a különbözö helyzetekben. Választhatsz, hogy az emberek hogyan befolyásolják a hangulatod. A mottóm: te döntöd el, hogy hogyan éled az életed."
Gondolkoztam Michael szavain. Rövid idövel késöbb elhagytam a Tower Industry-t, hogy önálló legyek. Szem elöl tévesztettük egymást, de gyakran gondoltam rá, ha úgy döntöttem, hogy élek. Néhány évvel késobb megtudtam, hogy Michael súlyos balesetet szenvedett. Leesett egy kb. 18 méter magas toronyról. 11 órás mütét és sok hetes intenzív ápolás után Michaelt elbocsájtották a kórházból fémtámaszokkal a hátában. Mikor meglátogattam megkérdeztem hogy érzi magát. Azt válaszolta: "Ha jobban lennék, kettö lenne belőlem. Szeretnéd látni a sebemet?" Lemondtam róla, de megkérdeztem, hogy mi játszódott le benne a baleset pillanatában.
"Nos, az elsö, ami átsuhant az agyamon az volt, hogy a lányom - aki pár hét múlva vizsgázik - jól van-e? Mikor pedig a földön feküdtem emlékeztem, hogy két lehetöségem van: választhattam, hogy élek vagy meghalok."
"Féltél? Elvesztetted az emlékezeted?" akartam tudni.
Michael folytatta: "Az mentösök valóban jó munkát végeztek. Végig azt mondogatták, hogy jól vagyok. De mikor begurítottak a sürgösségire láttam az orvosok és növérek arckifejezését, ami azt jelentette: 'Halott ember.' És tudtam, hogy át kell vennem az irányítást."

"Mit csináltál?" kérdeztem töle.
"Nos, mikor egy felvételis növérke hangosan megkérdezte, hogy allergiás vagyok-e valamire igennel válaszoltam. Az orvosok és nővérek csöndben várták a válaszom. Mély levegöt véve visszaordítottam: 'A gravitációra!' Mialatt az egész csapat nevetett elmagyaráztam nekik: Az életet választottam. Tehát megoperáltak, mintha élö lennék és nem halott." Michael a tehetséges orvosoknak köszönhetően maradt életben, de csodálni való hozzáállásával is. Töle tanultam, hogy minden nap lehetőségünk van választani, teljes életet élni."

Hozzáállás kérdése minden..

Virágos Nőnapot..

"Minő csodás kevercse rossz s nemesnek

A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt."

(Az ember tragédiája)