A múlt.. I.

“A tegnap történelem. A holnap rejtély. A mai nap: ajándék.” (Eleanor Roosevelt)

..Mint tudjuk, múltunk határozza meg létünk, jelenünk és jövőnk minden egyes mozzanatát – ennek tudatában, hogy is lehetne figyelmen kívül hagyni mindezt.. Mégis a múltbéli emlékeink azok, amelyek képesek leginkább gátat szabni a jövőnk felé vezető úton. (És) nemcsak. Amint ezzel szemben tudatos szembesüléssel beismerést gyakorolhatnánk, már a történések oly nagymértékű negatív élményeket táplálnak belénk, hogy már-már a reménytelenség, a „túl késő már” érzet, és a le?zarom feeling karöltve vennék át az uralmat múltbéli sérelmeinkből kifolyólagosan  fölénk kerekedett pillanatnyi tehetetlenségérzetünk felett.

Feltételezem nem ismeretlen a múltbéli kudarcok, csalódások, avagy- gyerekkori sérelmek fogalma. Mindez, részben természetes. Mert akkor élhetünk eleven életet, ha tudatában vagyunk múltunk történéseivel, és mindemellett képesek vagyunk mindezt a javunkra fordítani, még akkor is –ha a negatív emlékek nagymértékben az első helyért vívódnak.

“Akár azt hiszed, hogy képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz.” (Henry Ford)

Az eleven élet fogalma nem a teljes, problémamentes és Boldog évek megélését foglalja magába. Hanem a tisztánlátás, a „mi-miért” történik alapú tudatosság, és az éberség trióját. Melyeknek köszönhetően elalvás előtt visszatekintve a tegnapi fuszulykabontogató-maratonunkra nem homályos képek tárulnak elénk, hanem eleven „emlékek”. Mert amint tudatalattink viszálykodása a múltbéli sérelmeinkkel nem torkollik kompromisszumkötésbe, mindaddig a megélt eseményeink homályos emlékként elevenednek fel nap, mint nap –mint foszlányos álomképek

„Néha vakmerően megkérdezzük: miért is vagyunk a világon? Van, aki azt feleli: azért, hogy találkozzunk egymással. Valóban: a legfontosabbak lehetnek számunkra a kapcsolatok, az érzelmek, az összetartozás. De az élet néha tragikus. Életfontosságú kapcsolataink tönkremehetnek. Vannak csalódások, félreismerések; van hűtlenség, betegség, öregedés, halál. S az ember sokszor végtelen hosszú láncot vonszol maga után: a múlt emlékeit. És előfordulhat, hogy már csak életének romjai között él. Ne a múltban élj, ami már nincs (a jövőn se tépelődj, ami még nincs), csak a jelent éld teljes erőddel és odafigyeléssel! így lesz hiteles az életed.” (Popper Péter: Ne menj a romok közé!)

“Nem az van hatással a jelenre, amit a múltban tettél, hanem amit a jelenben teszel, az teszi jóvá a múltat és változtatja meg a jövőt.” (Paulo Coelho)

Ám a múltunk nélkül senkik lennénk, legalábbis nem lehetnénk azok –akik valójába vagyunk. Függetlenül attól, hogy a múltunkba való visszatekintéskor pozitív vagy negatív eseményeket elevenítünk fel, és –hogy a felelevenedett események mekkora befolyást gyakorolnak jelenünkre.

“Néha jó a múltban élni. Nem mehetünk vissza. Nem vezet út visszafelé, csak előre.“ (Agatha Christie)

Talán a legjobb módszer az önismeret, az önértékelés gyakorlása és saját értékrendűnk felállítása. Mégis a legfontosabb, hogy tisztába legyünk saját értékeinkkel. Értékelni tudjuk önmagunk mivoltát is, nem csak a külvilág bábjátékait. Viszont az önértékelésünknek meg kell maradnia az egészséges önbizalom határain belül. Különben bármely külső pozitív hatás következménye rátarti magatartást vonhat maga után, amely megint-csak nem az eleven létet, hanem szubjektív életstílust hordozza magába.

„Örülök, ha dicsérnek, de attól nem leszek gyorsabb. A dicséret a múltban elért teljesítményre vonatkozik. A jövő az, ami számít.” (Sebastian Vettel: Német autóversenyző)

A múltbéli atrocitások, sérelmek mellett az átirányítás, avagy rávilágítás a tapasztalatszerzésre- az, ami mozgatórugóként lendíthet előre és előre. Mert azon pillanatban amint tudatosul bennünk a „Jin és Jang” törvénye, és képesek leszünk meglátni a rosszban a jót –egy szellemi megújulás részeseivé válunk.

“A legtöbbet a múlt hibáiból tanulhatunk. A múltban elkövetett hiba a jövő bölcsessége.” (Gyilkos elmék c. film)

Ez a megújulás nem a relativitás alapelvén alapul. Még-csak nem is a logikai ésszerűség vagy „normalitás” által követendő etikai kódexben leírtak alapján. Csupán az emberi elme sokszínűségének köszönhetően elénk táruló sajátos döntőképességünk segítségével, bármely negatív megélést képesek lehetünk magunk javára fordítani –oly módon, hogy előtte tisztázzuk magunkban a múlt és jelen közti különbséget ill. fontosságot, és az ebből adódó problémák jelentőségét.

„Hogy szabaduljak meg a félelemtől?

- Hogy szabadulhatnál meg attól, amihez ragaszkodsz?

- Azt mondod, hogy valójában én ragaszkodom a félelmemhez? Ezzel nem értek egyet.

- Gondolj arra, hogy mitől véd meg a félelmed, s majd egyetértesz. Rájössz az ostobaságodra is.” (Anthony de Mello)

Mindnyájan ragaszkodunk olyan eszmékhez –melyek nem valóak oda. Gyakran ennek tudatába is vagyunk. Mégsem engedjük el, mert úgy véljük, hogy ez ami nekünk kijár.. és itt lép életbe az önbecsülés problémája.

“El kéne engedned azt, ami a múltban volt, mert már nem számít. Az egyetlen, ami számít, hogy most mit választasz.” (Kung Fu Panda c. film)

Mindezt nagymértékben a félelem okozza. Mert félünk elengedni valamit, félünk belekezdeni valami újba –ami ismét egy anno megélt sérelemből adódik. Félünk mindentől, ami új, és bár a megszokott fájdalmas.. mégsem engedjük el. Ez a „szemellenzős” szindróma. Mindezt mi magunk idealizáltuk. Döntésünk bármi is legyen; a félelem vagy annak leküzdése.. –volt választásunk.. És mindig is lesz.

Domján László: A félelem leküzdése

Szeretet, avagy Szerelem? III.

A pszichológusok sem maradhatnak érintetlenül. Többek között Judith s. Wallerstein, neves amerikai viselkedéskutató egy vizsgálata során, a kutatási eredményeit a következőképpen összegezte: a boldog kapcsolat/házasság alapja kilenc olyan mindennapos kihívás megoldásán nyugszik, amellyel a nőnek és a férfinak együttesen kell megbirkóznia.

• Örökre megőrzik az első időszak szerelmének emlékét. "Az a képesség, hogy a kapcsolat első benyomásait megőrizzük szívünkben, az életre szóló szerelem feltétele" - állítja Judith S. Wallerstein. A vizsgálatban részt vevő párok közül sokan lelkesen mesélték, hogyan találkoztak először partnerükkel. A házasság művészete abban rejlik, hogy megtartjuk emlékezetünkben a kapcsolatunk kezdetéből származó idealizált képeket, ugyanakkor reálisan látjuk a jelent.

• Élete a házassággal újrakezdődik. Amikor John Lennon feleségül vette Yoko Onot, feladta miatta a Beatlest. Senki sem akarta megérteni, ő azonban megmagyarázta: "A Beatles sokáig olyan volt, mint egy jól működő házasság. Mindenki hozzáadott valamit. Egyensúlyban voltunk. Azonban ez egy kicsit felborult. Amióta Yokoval vagyok, újra megtaláltam ezt az egyensúlyt." Minden házasságban az az első feladat, hogy lelkileg elszakadjunk az addigi családunktól, és létrehozzunk egy új kötődést partnerünkkel. Ahhoz, hogy jó legyen a házasságunk, önálló véleményünknek kell lennie, és hagyatkoznunk kell saját ítélő és döntéshozó képességünkre! A gyermekből házastárssá válás csak akkor lehetséges, ha újragondoljuk a szüleinkkel való viszonyunkat és a velük való konfliktusainkat.

• Készek kompromisszumot kötni. Ha egy férfi mondjuk kutyát és kertes házat szeretne, párja viszont inkább a városban szeretne élni, adott a konfliktus. Ezt csak úgy lehet feloldani, ha a felek lassan megpróbálják összhangba hozni a terveiket. Például egyelőre a városban maradnak, de ha gyermekeik születnek, vidékre költöznek. Ezzel a kompromisszummal a pár leteheti egy tartósan boldog partnerkapcsolat alapját. A mi és az én közötti egyensúly megteremtésében - vagyis abban, hogy a párok összeegyeztetik jövőre vonatkozó terveiket, és mindkettőjüket kielégítő kompromisszumos megoldást választanak - áll az új egység, a házasság egysége! Az énközpontú gondolkodást a házasságban a Mi-nek kell felváltania. Ugyanakkor ennek a Mi-nek magába kell foglalnia a partnerek bizonyos fokú függetlenségét is!

• Nem hanyagolják el egymást akkor sem, ha gyermekeik lesznek. "Emlékszem, teljesen magamon kívül voltam a boldogságtól, amikor először tartottam kezemben a gyermekemet" - meséli egy boldog házasságban élő férfi. A tanulmányban részt vevő párok életében a gyermek(ek) születése csúcspontot jelentett. Mindannyian elmondták azt is, hogy a gyermekek nélkül egyszerűbb lett volna az életük, de megérte. "A gyermekek összekötnek bennünket, szeretjük őket, de egymást sem hanyagoljuk el." - magyarázta egy feleség. Tehát a boldog párok képesek időnként kilépni szülőszerepükből, és ehelyett a szerető társ szerepét előtérbe állítani.

• Megtanulják kezelni a válsághelyzeteket. A közismert Oscar-díjas színész, Mel Gibson egy időben sokat ivott. Felesége, akivel 17 év házasság kötötte össze, egy idő után azt követelte tőle, hogy menjen elvonókúrára, különben elhagyja a gyerekekkel együtt. Azóta a férfi egy kortyot sem iszik - felesége pedig kitart mellette. Mel Gibsont és Robynt Hollywoodon kívül is mintapárnak tartják. Azaz a boldog házasságokban is vannak konfliktusok, de a partnerek képesek elhárítani a fenyegető veszélyeket.

• A konfliktusmegoldásra is fordítanak időt. Ha nem tisztázzuk a konfliktusokat, fennáll annak a veszélye, hogy a kapcsolat a mindennapok megfeszített ritmusában elsekélyesedik. A házasságok gyakori vitás pontja a függetlenség, a pénz, és a munka. De mi az, ami a jó házasságokat a rosszaktól megkülönbözteti? Az, hogy a párok bizonyos szabályokat állítanak fel a konfliktusok kezelésére: például soha nem fekszenek le úgy, hogy haragban lennének egymással.

• Tudják, hogy a szex és a szerelem összetartoznak. A szex fontosabb, mint ahogyan azt egyesek gondolják. A jó kapcsolatban a szex és a szerelem elválaszthatatlanul összekapcsolódnak - még akkor is, ha a párkapcsolat már régen nem számít újdonságnak. A boldog párok között szinte mindegyikkel előfordult, hogy harcolniuk kellett azért, hogy megmaradjon kapcsolatuk bensőségessége. Ez nem volt könnyű, de elhatározásuk és ragaszkodásuk segített ebben.

• Soha nem unják meg egymást. Uschi Glas színésznő és férje, Bernd Tewaag 24 éve élnek együtt, és 15 éve házasok. Házasságuk titka? "A tisztelet. És az, hogy szabad teret engedünk egymásnak" - mondja Uschi. Az ő munkájához sok szabadságra van szüksége. Férje így gyakran tölti szabadidejét a barátaival, még nyaralni is elmegy velük. Az unalmat ez a pár nem ismeri. A boldog kapcsolatban élő férfiak és nők gyakran a családjukon kívül is tevékenykednek. Szakmájukban nagyon aktívak, ugyanakkor közös érdeklődési területük is van.

• Meghitt kapcsolatban élnek. A sikeres amerikai színész, Dustin Hoffman feleségével, Lisával 18 éve házasodott össze. Így beszél róla: "Mindennap egy kicsit jobban szeretem Lisát. Gyengédsége és megértő szavai erőt adnak nekem az élethez és a munkámhoz." A vigasztalás és a bátorítás a jó kapcsolat/házasság egyik feltétele.

"A hirtelen támadt szerelem, amely házasságot indít,
igazgyöngy, gyémánt, drágakő, melyet a legnagyobb művész
csiszolt, kincs, amelyet a szív legmélyén kell elrejteni."
/Balzac/

A felsorolt kilenc pont közül egyik megvalósítása sem könnyű. Ugyanakkor, ha a párok nem tekintik kapcsolatukat/házasságukat befejezett műremeknek, s még nyugalmi állapotban sem veszik természetesnek a kapcsolati/házastársi boldogságot, jó esélyük van arra, hogy hosszútávon is harmóniában éljenek. A recept: csak az vezethet a boldogsághoz, ha készen állunk kapcsolatunkat állandóan újragondolni és a megváltozott körülményekhez igazítani!

A Boldog, és tartós kapcsolat titkát megannyiféleképpen lehet ötvözni. De legfőképp abban rejlik, hogy minél több közös programotok legyen – és szeressétek is azt - együtt. Ezt követően - ami minden bizonnyal a legfontosabb szerepet tölti be, a közös tevékenységekből kiindulva, hogy minél többet kommunikáljatok.. egymáshoz.. egymásról.. mindenről.. bármiről. Mert később majd, a kerekesszékben ülve, nem marad már más, „csak” a beszélgetés, az emlékek felidézése.. mely kifogyhatatlan mennyiséget képez, köszönhetően magatoknak, mert nincs „te vagy én – én vagy te”, csak a „Mi” létezik már.

Az egyes szám lassan feledésbe merül, nem lesz nekem vagy neked, csak nekünk. Nem azt várjuk, hogy megkapjuk tőle, amit akarunk – hanem, hogy megadjuk neki azt, amit nem akar, de szeretne.. amit nem kér, de örülne neki.. amire nincs szüksége, de sóvárog utána. Az elvárás jelentése ismeretlenné válik számunkra. Már nem várunk.. nem elvárunk.. hanem adunk, Önzetlenül, Szeretetből, Szívből. Az elvárás apró jele nélkül.

„Mert sosem leszünk elég fontosak önmagunk számára, de egy társ fontosabbá válik önmagánál is”

És élni kezdünk.

„A Szeretet az, ami elindít egy kapcsolatot, ami a szikrát gyújtja - a Szerelem az, ami fokozza, és a Szeretet az, ami ismét átveszi – és továbbélteti.. a szikrát.”

Szeretet, avagy Szerelem? II.

Néhány évvel ezelőtt Ruth Stafford Peale (1906-2008) írónő, kiadott egy könyvet arról, hogy mit rejt feleségnek lenni. Könyvét igaztörténetre alapozta, a sajátjára – melyben egy boldog házasságot írt le. A remekmű megjelenése után, számtalan olvasói levelet kapott. (És) leginkább olyanok írtak neki, akik nem éltek boldog házasságban. Peal asszony válasza mindegyikük levelére az volt, hogy szerinte a házasság egy olyan kapcsolat, amelyből mind a két fél – és joggal! – három alapvető és örök emberi vágy beteljesülését reméli, és ez a három elemi vágy az egész emberi nem számára érvényes.

Peale asszony így fogalmazza meg őket: „Mindegyikünk partnere számára az első helyen szeretne állni. Nála mindig segítségre szeretne találni. Végül azt szeretné érezni, hogy partnere számára fontos és hasznos. Ez a három dolog szükséges a boldog házassághoz (kapcsolathoz). Nem több, de nem is kevesebb. Ez a három dolog elég is hozzá.”

1. Minden ember arra vágyik, hogy egy másik ember életében az első helyen álljon, számára a legszeretettebb lény legyen. Ez az első alapvető örök emberi vágyunk. Ennek a vágynak a beteljesülése a boldog kapcsolat/házasság első követelménye. Ahhoz, hogy a partner érezze: ez az első hely az övé, szüksége van neki arra, hogy ezt világosan és egyértelműen kifejezzük, bizonyítsuk. Ezeket a Szeretet apró jeleivel tehetjük.

Itt mutatkozik meg igazából, hogy egy jól sikerült házasság első kelléke nem a Szerelmi aktus, nem is a testi eggyéolvadás, hanem sokkal mélyebb érzelmi szférák. Más szavakkal: egy kapcsolat boldogsága nem abban áll, hogy a két partner egy testté válik, hanem sokkal inkább abban, hogy lelkileg válnak, váltak eggyé. Csak és csakis akkor olvadnak majd igazán egy testben össze, ha már lélekben is eggyé váltak. Ezért is nem tehet tartósan boldoggá az „one- night-stand” (egy éjszakai) kaland. A boldog kapcsolatok a lélekben kötődnek, és – sajnos – ott is válnak szét. Ezért is minden attól függ, hogy mennyire tanulják meg a partnerek szavak nélkül Szerelmüket és Szeretetüket kifejezni? Mert a szavak sokszor hazudhatnak, egy apró gesztus, egy tekintet, egy simogatás, egy spontán ajándék soha, és nem is kér sok magyarázatot. Ahol ez hiányzik, ahol ezek hiányoznak, történjen ez a munka túlértékeléséből, vagy tudattalan gondtalanságból és feledékenységből, egykedvűségből vagy egyébből, ott a partnerek a házassági Szerelemtől és Szeretetettől megvonják a táplálékot, és a kapcsolati hűségen naponta keletkeznek – sokszor jóvátehetetlen – apró repedések. Az ilyen kapcsolat vége, végelláthatatlan veszekedések után: a szakítás/válás.

2. A második örök emberi vágy: a partnernél korlátlan segítséget találni. Minden embernek szüksége van egy közösségre, mert segítségre szoruló lény. Ezt magunkon is napról napra megtapasztalhatjuk. Hányszor és hányszor érezzük magunkat „szegénynek” és gyengének, fáradtnak és tanácstalannak, levertnek és tehetetlennek. Ilyenkor szükségünk van egy jótanácsra, egy vigasztaló szóra, bátorításra és támogatásra. Az az igazán jó házas’társ, aki észreveszi azt, hogy a partner segítségre szorul, és azonnal egyértelmű szavakkal vagy jelekkel tudtára adja: „Nem vagy egyedül, itt vagyok melletted, hallgatlak, megértlek, támaszkodj rám, hordozlak, segítelek, amiben csak tudlak.” Ez a másiknak biztonságot és védettséget ad, és ugyanakkor a hála légkörét teremti meg.

”Hallottam egy asszonyról, akinek egy makacs, könnyen lobbanékony, ám mégis igen szeretetreméltó férje volt. Egy pénteki napon igen feldúlva jött haza az irodából, mert az volt az érzése, hogy ott jogtalanul kritizálták. Azonnal az írógép elé ült, és egy igen keményhangú levelet írt munkatársának. Felesége egy szóval sem tartotta vissza. Sőt borítékot és bélyeget is hozott neki, majd azt mondta: „Amúgy is le kell mennem még az üzletbe valamit vásárolni, és mivel a posta mellett megyek el, majd én elintézem a levelet.” És el is intézte – a maga módján. Vasárnap reggel a reggelinél egy óvatos mozdulattal odacsúsztatta férjének a levelet és azt mondta neki: „Ha még most is el akarod küldeni a munkatársadnak, akkor megteheted. Pénteken viszont azt gondoltam, hogy egy kicsivel több időre van szükséged, amíg megnyugszol.” Férje összetépte a levelet, és csak annyit válaszolt neki: „Köszönöm! Mi lenne velem nélküled?””

3. A harmadik örök emberi vágy: érezni, hogy szükség van ránk! Abban a pillanatban, ahogyan az ember azt érzi, hogy szükség van rá, élete új értelmet nyer. Ez azonban azt is jelenti, hogy az ember élete azonnal értelmetlenné válik, amint azt kell mondania saját magának: „Nincs szüksége senkinek rád. Egy ember számára sem vagy értékes és fontos. Igazából fölösleges vagy ezen a kerek világon.” Az ilyen érzelem elszigetel, elmagányosít és elveszi az életkedvet. Miért van ez így? Mert mindenki elismerésre vágyik. Ki az, aki közülünk ne tudná, milyen fontos szerepet játszik életünkben a megbecsülés, a csodálat, az elismerés, a kitűntetés, a tetszésnyilvánítás? Ezek nélkül semmiféle emberi kapcsolat nem jöhetne létre.

„A partner számára az első helyen állni. Nála mindig segítségre találni. Számára fontosnak lenni. Ez a három dolog szükséges a boldog házassághoz (kapcsolathoz). Nem több, de nem is kevesebb. Ez a három dolog elég is hozzá.”

A meglátások színes skáláját figyelembe véve, politikai szemszögből – említést érdemel Otto von Bismarck (1815-1898) birodalmi kancellár, sajátosan ismertetése a boldog házasság stratégiájáról. Így írt róla: "A házasságban az a lényeg, hogy az erők egyensúlyban legyenek. Mindenkinek szüksége van hatalmi területre. Mindkét embernek bele kell adnia az erejét, hogy nyugodt lelkiismerettel profitálhasson a másikéból." Nem hangzik túl érzelmesen. Mivel azonban Bismarck Johanna von Puttkamerrel kötött házassága ugyanúgy kivívta a kortársak csodálatát, mint a politikája, valami biztosan van benne.

Úgy tűnik nem feltétlenül – csak az érzelmes lélekkel megáldott egyének sajátos meglátása tárhatja fel a hosszú és boldog kapcsolat titkainak fortélyos világát..

Szeretet, avagy Szerelem? I.

Olykor egy és ugyanazon jelentést társítunk mindkét „szónak” („fogalomnak, világnézetnek, megnevezésnek, érzésnek”). Mindamellett, hogy nagy részét, a „szavak” alapvető rokonsága, hasonlósága, hangzása képezi, mint esetünkben az első négy (ill. öt) betű.. csupán ennyi.

A Szerelmünk.. a Szerelem érzetünk idővel, „puszta” Szeretetté formálódik. A „puszta” megnevezés, inkább a szó szerinti pusztát foglalja magába, mintsem a megszokott „pusztán csak szeretet” – lekicsinylés, értéktelenség jelentését. A Szeretet végtelenségét, korlátlanságát jelképezi, a Szerelemmel ellentétben.

A Szerelem, „csupán” egy állomás, egy zárt tér.. egy kis kert, nevezzük bárminek, de nem végtelen, nem tart és nem is tarthat örökké. Úgy tartják, és részben így is van, hogy a Szeretet szinonimái a követezőek lennének: vonzalom, vonzódás, ragaszkodás, kötődés, érzelmi kötelék, odaadás, önzetlenség (stb.) és nem utolsó sorban, a Szerelem. Nem mindenhol lelhető fel ez utóbbi megállapítás, de „sajnos” előfordul. Mint újszerű tévedés, hogy a Szeretetet a Szerelemhez hasonlítják. Ha arra kellene választ adnom – köztes válaszlehetőség nélkül -, hogy van-e köze a Szeretetnek és a Szerelemnek (nagy mértékben) egymáshoz, igen (teljes mértékben) – nem (egyáltalán) válaszlehetőségek mellett, azt felelném: egyáltalán. Értelemszerűen senki sem fog ilyet kérdezni. Tehát pillanatnyilag van köztes, és van is közük egymáshoz.. ha több nem is, de az első négy (öt) betű hasonlósága szemmel látható.

Személyes véleményem, hogy – ha a Szeretethez kapcsolatbeli szinonimát kellene társítani (nem rokonsági, apa –anya –fia –lánya -barát stb., viszonyt értek ez alatt, hanem párkapcsolatit), nyersen fogalmazva, a Megszokást tenném első helyre a szinonima szótárban. A Szerelemérzetet mindössze valakinek a nem-ismerése, a kihívás, a megismerés utáni vágyódás – az emberi ösztön kelti. Meglátni, és megszeretni – van ilyen, nincs ilyen – Van ilyen. Meglátod, és megtetszik/megszereted. A Szeretet pedig tág fogalom, Szeretni lehet a zenét, a napot, az ételt. Akkor miért ne Szerethetnénk valakit első pillantásra, csekély nemes egyszerűséggel. Nem vad - Szerelmi értelemben.

(És) többnyire váratlanul veszi kezdetét egy kapcsolat kialakulásának folyamata, a Szeretetre való esély megadása, és megkapása. Egy röpke szóváltás, egy szelíd mosoly, egy jól-elsütött poén, és máris Szimpátiáról beszélhetünk. Érdekelni kezd a személyisége - minden, ami Ő, és minél többet beszélsz vele, annál kellemesebb a társasága, tehát máris érvénybe lép, a bizonyos szintű Kötődés. Naponta többet gondolsz rá, mert úgy jó neked.. egyre többet kommunikáltok.. jól érzitek magatokat egymás társaságában (és most csak Internetes csevejre gondoltam, személyesen tempósabb). Ezt követően tanakodni kezdesz - ha a virtuális világban ilyen hatással van rád és te őrá, meddig fokozhatnátok még ezt? A csillagos égig? A végtelenségig? Ennél a pontnál már Ábrándozásról beszélhetünk.. Itt már gyepre-fejtünk ill. nem, de már nincs vissza út.. Többet beszéltek arról, hogy Nektek találkoznotok kell, mert már nem elég az Internet, amit azon keresztül átadhattatok, átadtatok egymásnak. Már-már beszámoltok mindennapi ténykedéseitekről.. ha elmész valahová, Ő jár a fejedben, igyekszel haza.. a WC-zés után a kézmosásról is megfeledkezel.. ha elmegy valahová, poénosan de valójában őszinte gondolattal, utalsz arra, hogy siessen "haza", és ő így is tesz, nem azért mert papucsállatka, hanem mert Ő is ugyanúgy érez, mint te.. Ragaszkodás :-“ De még mindig nem találkoztatok. Hogy lehet ez? Talán egy picikét távol vagytok egymástól, nem olyan egyszerű.. és Hiányozni kezd. (És) így tovább és így tovább.. Ez mind-mind a Szeretet egy-egy parányi megnyilvánulása, fázisa. A Vágyakozás fokozatos fejlődése következményeként, a kezdő „érzések”, átformálódnak Szerelemmé.

Világos, hogy valaki megismerésére, kiismerésére egy élet is kevés.. tény, ahogy az is –de csak kevesek számára-, hogy ez teljesen érthető, normális (és a kedvencünk – nekünk embereknek), Logikus. Mert a logika hajt mindnyájunkat, logikát keresünk mindenben. A logika valójában álca, álcája egy kérdésnek, a kérdés pedig a „Miért?”. Mert a „Miért?”-et keressük.. ill. a „Logikát”. Micsoda véletlen, semmi közük egymáshoz, mégis ugyanazon jelentéssel bírnak :-“ Tehát Logikus, hogy valaki megismerésére/kiismerésére egy élet is kevés. Mivel az ember nap mint nap változik, új dolgokat tanul, új dolgokat fedez fel, ezzel egyidejűleg változik a személye, személyisége, a meglátásai, a nézetei, egyre tapasztaltabb lesz, ilyen vagy olyan értelemben. Mert nem csak a világ fejlődik rohamosan –függetlenül attól, hogy előre vagy hátra-, hanem az ember is, ugyanúgy. Ebben a sémában sosem érhetjük utol az illető fél megismerésének lehetőségét, mindig több lépéssel előttünk jár. Talán ha fogantatása percétől egy hullámhosszra lennénk kötve, és minden egyes gondolatát – tapasztalatát és változását megismerhetnénk, talán akkor, utolérhetnénk.. talán. DE biztos, hogy akkor sem :-“ 

Kocka nyelvezettel:

Egy szuperhiper számítógép (legyen például, Zeus Jupiter) megismer egy szuperszonikus fényképezőgépet (legyen Canon EOS 5D Mark II EF 24-105), összejönnek, adagolják egymásnak és egymásba a biteket, bájtokat, kilobájtokat. Megvan a bizonyos kapacitásuk, befogadóképességük (az egyszerűség kedvéért a merevlemezről beszéljünk). De a mai rohanó világban nem csak az adatokat módosítjuk a merevlemezünkön, hanem maga a merevlemezt is lecseréljük, nagyobbra, gyorsabbra, amire pedig régen szükségünk volt, ma már nincs, és töröljük, mert változunk. Megvan egy bizonyos véleményünk, felfogásunk, nézetünk a bizonyos időben, amikor a párunkat "megismerjük”. Megtudjátok egymásról, hogy a Vallási nézetetek X és Y irányba eltér (nem lényeg), na egy bit letudva, jöhet a többi millió bájt, kilobájt, megabájt, gigabájt, terabájt (petabájt, exabájt, zettabájt és yottabájt). Tegyük fel, eljutunk a kilobájtig letudva a bájtot.. nagy haladás! De közben a Vallási nézete megváltozik a kedves párodnak, tehát ismét vissza kell menned a bit-hez, és ezt lehet fokozni a végtelenségig.. Személy szerint így látom logikusnak az "Egy élet is kevés, hogy megismerjünk/kiismerjünk valakit" fogalmat, vagy nevezzük bárminek. De mindezek ellenére, a bit részlegben elég információ található, amely kivetítheti azt a képet az emberünkről, amely alapján eldönthessük, hogy Szerelmünket birtokolhatják vagy sem.

Ezt követően a lépcsőn felfele, már nem a Szerelem érzet az, ami összeköt bennünket, hanem a Szeretet.

„Ne azért Szeress valakit, mert veled van - azért legyen veled, mert Szereted.”

Idővel ez a képlet - pillanatnyi képlet -, tehát akár illúziónak is mondható, de nem gond.. illúziók nélkül nem lenne bátorságunk, a bit-ről a bájt-ra lépni, majd bájt-ról a bit-re, és fordítva.. Ebből következik, hogy a Szeretet fontosabb, mint a Szerelem. Szerelmesek lehetünk néhány hónapig, néhány évig, ha igazán kiváltságosak vagyunk. A Szeretet, ami egy életen át fog kísérni. Annak a tudatosulása, hogy a hosszú és boldog kapcsolat éltető eleme, nem más mint a Szeretet, nem pedig a Szerelem, ill. a Szerelem mint múló „állapot”, mérföldkövet képez. Míg a Szeretet – ezzel ellentétben, elkísér utunkon, legyen az bármilyen hosszú is.

Ebben az értelmezésben, a boldog kapcsolat éltető eleme, a Szeretet. De ez „csak” egy fogalom. Mi az, ami fenntartja mindezt? Ami életre kelti? Ami táplálja az idők folyamán?

Mi a hosszú és boldog kapcsolat titka?

A másik én..

"Rettenetes.. bénító érzés, amikor felbukkan.. az a bizonyos idegen, a másik éned. Másé a karod, a lábad, a szemed. Egy álmatlan, nyughatatlan idegen, aki megy tovább, eszik tovább, él tovább." (The Brave One)



Bár már többnyire meggyőződésünk, hogy a többszemélyűség a skizofrénia kezdő és/vagy haladó fázisa, pedig nem. Még csak nem is skizofréniáról beszélünk, ha arra eszmélünk, hogy „nem ismerünk magunkra”. Amivel önmagába véve nem is lenne –és nincs is- baj, nevezhetnénk ezt akár „változásnak” is, még ha akaratlanul is történik..

Naponta változunk, az idő minden intervallumában, minden percében, és ennek tudatába is vagyunk. Ha aprólékosabban tagolnánk a „változás” fogalmát, akár az olyan példákat is fel lehetne hozni, mint a körömnövekedés vagy az emberi mivoltunk velejárója, az öregedés. De nem az efféle csekélynek mondható (de nem annak titulált) változás az, ami alapjában átformál minket és ez által a bizonyos „másik én”-ről beszélhetnénk. A fenti példák létünk velejárói. Ugyanakkor a bennünket ért külső és ez által belső hatások azok, amelyek képesek az eddigiekben valósnak hitt mivoltunk akár gyökeresen is megváltoztatni. És (helyesírás szabályai rulz) itt tör felszínre a/egy „másik én”. Leggyakrabban „egy” gyerekkori –évekig, évtizedekig lappangó- sérelem vagy bántalom. Egykori vagy akár gyakori csalódásokkal való küszködésünk eredménye.

Egyszerűsítve: Traumatikus események.. Melyek gyökeresen átformál(hat)ják, megváltoztat(hat)ják személyiségünket és innentől kezdve, már egy „másik én”-ünkkel szembesül(het)ünk. Szembesülünk is, de remélve hiszünk.. hiszünk abban, hogy ez egy átmeneti állapot. Nem fogadjuk el azt a tényt, hogy a változás okkal történt, amennyire az előzményeket oknak nevezhetjük. Ugyanakkor azt sem, hogy nem az vagy aki lenni szeretnél –aki voltál –aki vagy és –aki leszel, hanem az, akinek akkor és most érzed magad. A változás, mint folytonos történés, nem minden esetben a problémáink következményének szüleménye. Változunk, érünk, butulunk. Több átmenet közül választhatnánk, de nem vagyunk képesek elfogadni az épp aktuális szerepünket. Ahogy azt sem, hogy a változás az aktuális öröm ill. bánat-érzésünk nem ésszerű feldolgozásának hatására bukkan fel, hogy kezelni tudjunk korábban számunkra érthetetlen helyzeteket.

A „másik én”-ünk mindannyiunk jellemét képezi, akár egy védelmi opció, csak szükséghelyzetben lép érvénybe és a végsőkig kitart. Segít feldolgozni az épp aktuális „feldolgoznivalót” –de nem úgy, mint egy húsüzem-. Miután pedig a tudni való le tudva, nem hagyjuk pihenni hősünket. Átvesszük a szerepét, bőrébe bújnánk –bújunk-, hisszük, hogy az lehetünk, aki nem vagyunk és így elveszítjük önmagunk fölött is az uralmat.

„Egy régi indiai mese szerint a kisegér, a macskától való félelme miatt, állandó szorongásban élt. Egyszer egy varázsló megszánta, és macskává változtatta. De akkor meg a kutyától félt. Ezért aztán a varázsló kutyává változtatta. Ettő1 kezdve meg a párductól kezdett el félni. A varázsló ekkor párduccá változtatta. Erre meg a vadásztól reszketett. Itt aztán a varázsló feladta. Visszaváltoztatta kisegérré, mondván:
- Bármit is tennék, úgysem segítene rajtad, hisz a szíved egérszív." (Anthony de Mello S. J.)

Próbálkozhatunk önmagunkra ill. „másik én”-ünkre példaképként tekinteni, de mindaddig, amíg nem tudjuk eldönteni, hogy mely szerep az ami leginkább jellemez, mindaddig amíg nem elégszünk meg „saját énünk” sajátosságaival, és nem fogadjuk el tökéletlen bár már a tökéletlenség tökéletességévé válására törekvő „énünk” egyedi megnyilvánulásait, addig nem dönthetjük el, hogy „álom ez vagy valóság”, vagy épp fordítva.

„Nincs visszaút a régi énemhez. Õ nincs többé. Már csak ez az idegen létezik.. a másik én. " (The Brave One)

Az Igazság..

Az „Igazság” az, amiről sosem tudni, hogy valós vagy sem.. De egy biztosan „Igaz”, hogy könnyebb „nem Igazat mondani”, mint ellenkezőleg. Legalábbis rövid távon mindenképp.. Mert előbb-utóbb a „nem Igaz” mondás olyannyira elfajul, hogy amikor őszinték akarunk lenni, nem leszünk-mert azzal a korábbi „nem Igazmondásaink” leleplezését kockáztatnánk. Azt pedig úgy-e minden áron védelmezni akarjuk, még akkor is, ha tisztában vagyunk a későbbiekben való „nem Igazmondó” tetteink fényre derülésével.

Ez lenne a legkönnyebb megoldás? Bizony, igen.. Rövidtávon. Mert itt tanúbizonyságot szerezhetünk mindarról, amivel nem foglalkozunk. És ez a „Gondolkodás”, még ha váltig állítjuk is, hogy: „igen, mi bizisten gondolkodtunk, többet a kelleténél”. Mindez nem minősül „nem Igazmondásnak”, mert valóban gondolkodtunk, órákat –napokat és talán heteket is. De miről.. a semmiről, az egy pillanatról, amiben voltunk.. Ahogy a gyermek el tud játszadozni órákat egy labdával, amely nem változtat küllemén, állagán.. úgy mi is képesek vagyunk azt hinni, hogy gondolkodunk, amikor ugyanis csak egyhelyben toporgunk és minduntalan ugyanazon a morzsaszemen rágódunk, nem lépünk egyről a kettőre. Ekkor szembesülünk azzal, hogy az-aki gondolkodásnak véli a töprengését, valójában a labdával játszadozik, amit elképzel napkorongnak, földnek, gömbnek bárminek, de akkor is „csak” egy labda marad. Mert nem elég képzelődni, tervezni, hogy teszünk azért, hogy a labda gömbbé váljon, hanem meg is kell azt tenni!

Ugyanígy a „nem Igazmondás” elkerüléséért sem elég, órákat emészteni magunk, hogy mi ezt nem akartuk és mégis, de mi tényleg nem akartuk de mégis.. Mert ha valamit nem akarunk és megtörténik, akkor könnyebb dolgunk van inkább annak a megvalósításával, foglalkozni amit eleve akarunk.

A „nem Igazmondás” mindennapi „létfenntartó” elemünk, ha nem is mással szemben, akkor magunknak „nem mondunk Igazat”.. Tükör előtt állva nap mint nap a „nem Igazmondást” gyakoroljuk, kritizáljuk magunkat, alábecsüljük vagy akár magasztosítjuk. De ez mind „nem Igaz”. Ugyanis ha tudatában lennénk annak, hogy kik vagyunk -mik vagyunk ill. milyenek vagyunk, elfogadnánk lényünket olyannak, amilyennek.. Miért van az, hogy a lábizmaink működéséről vagy a pupilláink tágulásának váltakozásairól nem beszélünk nap, mint nap (magunknak). Mert nem kételkedünk annak valóságosságáról, tudjuk, hogy az-az énünk része, és elfogadjuk. Namármost, amin naponta leragadunk a tűkör előtt, meglehet, hogy az is régóta a lényünk része, csak épp nem tudatosult bennünk, tehát igazából, „nem Igaz” amit ott és akkor hiszünk, magunkról.. Ha mindaz „Igaz” lenne amivel nagy gyakorisággal bántanánk vagyis dicsérnénk önmagunkat, akkor ez eleve nem történne meg. És akkor miről is beszélünk? (még akkor is ha nem kezdünk És-el mondatot) A Semmiről! Ennyi energiával akár nap mint nap azzal is előrukkolhatnánk szemhéjfestés vagy séróbelövés közben, hogy „nincs is szükségünk levegőre” vagy, hogy „mi vagyunk Pán Péter”.

Mindez már annyira lényünké vált, sőt.. talán a génjeinkben volt már a kezdetek kezdetekor, hogy butaságnak vélhetjük. Ki, hogy látja. De, hogy többször gyakoroljuk a „nem Igazmondást” magunkkal szemben mint mással, az is „finánc biztos (finánc: a mások becsapásából hasznot húzó pénzügyi szervezet)”. Eszmeileg több bűnt követünk el magunk ellen mint másokkal szemben, de mondjuk ezt lesza?ják. Még jó, hogy ez ellen nincs szigorított törvény.

Ha rövid távon a „nem Igazmondás” kivitelezhetőbbnek minősül –amiből egyértelműen minden esetben hosszú táv lesz- akkor miért kell ennek hátránnyá formálódnia az idő múlásával? A válasz: a „nem Igazmondás” sohasem kifizetődő, még ha annak is tűnne. Vagy így-vagy úgy de előbb vagy utóbb előjön/fölébred, más szóval kiderül. A másokkal szemben való „nem Igazmondó” mivoltunk megnyilvánulását gyakorolva, mindössze emberiességünket bizonyítjuk. Találékonyságunk –élelmességünkből kifolyólag. Mindez nem mentség. Bármily aprósággal kezdjük gyakorolni az élelmességünk hasonló életstílusát, az mindenképp úgymond, elfajul. Ez nem vitás, ezzel kell élnünk.. sokat nem tehetünk ellene, de az a kis lehetőség, ami rendelkezésünkre áll elegendő a „felemelkedéshez”. Ami nem más, mint a „Ráébredés”.. ráébredés és a tisztánlátás segítségével a „nem Igazi” mivoltunk orvosolhatjuk, ha nem is tehetjük jóvá a korábban történteket, de elkerülhetjük a folyamatos rosszabbodását és a jövőbeli drasztikusabb következményeket. Ezáltal „Igazibbá” –mert „Igazivá” sosem- tehetjük önmagunk és (mi) világunk. Mert sohasem késő „felemelkedni (fölülkerekedni)”, a „nem Igaz” mivoltunk felett..

A Bizalom, mint körforgás..

Talán még sosem gondolkodtál azon, hogy mely az-az szó- megnevezés- állapot- érzés- fogalom, amely napjaink- pillanataink legfontosabb mozgatórugóját képezi.. Vannak ugyan elméletek- leírások arról, hogy melyek a legszebb szavak, melyek a legfontosabb érzések, még fontossági sorrendet is állítunk fel olykor, hogy pl. mi szükséges elsősorban ahhoz, hogy Boldogak lehessünk. Mert ugyebár, Ez az első „dolog” amire vágyunk, ami után sopánkodunk, és amit keresünk éltünkben. Persze az már más téma, hogy vakon keressük, ami annyit tesz, hogy sosem látjuk meg, mert nem tudjuk Mi az. Azon kevesek, akik rátalálnak erre az „állapotra”, ha fogalmazhatok így- tudni fogják, hogy mindvégig előttünk volt „ez”, mármint a Boldogság.

Persze a Boldogságot, végtelenségig lehet elemezni és elmélkedni azon, hogy mit foglal magába.. Egy mindennapi példával élve: például a Szeretet, amit kombinálunk a boldogsággal. Holott a kettő nem feltétlenül függ össze. Ezt követően pedig szorosan a Szeretet mellett, társul az Őszinteség, mint a Bizalom legfontosabb és nélkülözhetetlen formája.

De nem erről a „fajta” Bizalomról lenne szó, még csak nem is feltétlenül a Szeretetről és a Boldogságról. Most kizárjuk ezeket az érzéseket, érzelmeket. Mert többségünk azon gondolkodva, hogy: Mi életünk értelme, mi a Legfontosabb és mi, ami életben tart bennünket; arra a következtetésre jut, hogy: igenis a Boldogság és ebből kifolyólag a Szeretet, ami életben tart bennünket, ami nélkül semmik lennénk. Ez nem vitás: mert valóban nélkülözhetetlen, létfontosságú meg sötöbö-sötöbö. De nem. Nem ez, aminek köszönhetően azok vagyunk, akik vagyunk. Hanem a Bizalom.. És nem az a Bizalom, amin esetleg elgondolkodunk. Hanem az, amit nem érzünk, és nem látunk, a tudatalattinkban rejtőzik és rejtőzött mindig is. A Bizalom, amit a társadalom belénk nevelt, ami nélkül képtelenek lennénk élni, gondolkodni, ami nélkül a Depresszió minden formája elemésztene.

És miért? Mert a Bizalom az, ami körülvesz nap, mint nap, minden pillanatban es minden ezredmásodpercben. - Ugyanis a Bizalom az, aminek köszönhetően lélegzünk, eszünk vagy akár iszunk. Miért is? - Mert ha nem bíznánk a természetben, a növényekben, hogy egészséges levegőt bocsájtanak ki, akkor félve lélegeznénk. – Ha nem bíznánk az elárusítókban, a élelmiszer ipari üzemekben, hogy egészséges ételt állítanak elő, akkor nem ennénk(attól függetlenül, hogy egészséges vagy sem).. Vagy talán, mégis- de az mindenképp érdekes lenne. - De tudat alatt bízunk mindenkiben és mindenben. - Mert bízunk az építészekben, hogy nem dől ránk az-az épület amit éppen terveztek, építettek. - Mert amikor felszállunk egy autóbuszra, Bízunk a buszvezetőben függetlenül attól, hogy ismerjük-e vagy sem, hogy nem egy Kámikáze pilóta, aki az első lehetőségnél felborítja az autóbuszt.. - Idegen vagy akár ismerős környezetben legyünk is, bízunk az emberekben (mert folyton akarunk..). - Ha elmegyünk az utcán mellettük, Bízunk, hogy nem ellenséges szándékúak. - De annyira mélyen beleásta magát a tudatalattinkba hál’ istennek, ez a „fajta” Bizalom, hogy ha gondolkodnánk nap, mint nap, képtelenek lennénk Élni. Mert az állandó rettegés tönkretenne..

Még akkor is Bízunk, ha tudatában vagyunk bizonyos dolgok vagy történések eshetőségében. Pl. a bűncselekmények- az erőszak, amik körülvesznek és naponta ismétlődnek. Űzik a bűnözést, gyilkosságot, bármilyen helyen és bármikor. De többnyire mégsem gondolunk erre, valahányszor kilépünk az utcára.. - Vagy valahányszor autóba ülünk, nem a rettegés fogja hajtani az autót, még akkor sem, ha elterjedt „hobbi” már a balesetezés. Csak képzeljük el egy pillanatra, ha nem így lenne, hanem tudatosulna mindez: Totális Káosz a Földön. Viszont a káros szenvedélyeket tartom a legmegfelelőbb példának. Ugyanis tudatában vagyunk annak is, hogy a cigaretta- a kávé- a mindenféle drogok- a délutáni napozás- a szolárium- a rendszertelen élet (igen, élet és nem étel!)- és a sok-sok „a”, hogy mind-mind káros és halálos (is lehet). És ha nem is ennyire drasztikus is a helyzet, de tudjuk, hogy a betegségek, amelyek ezek hatására kialakulhatnak, képesek maradandó károsodást okozni.

Mert hisszük, hogy túléljük.. az életet. Na, igen.. Bízni és túlélni, a kettő nem fér meg egymás mellett. Tény, hogy ha ezen „fajta” megnyilvánulása a Bizalomnak nem csak a tudatalattinkban élne, képtelenek lennénk ép ésszel gondolkodni. Nem mintha most képesek lennénk, de legalább azt hisszük. És hinni kell, hogy bízhassunk.

Egy napon..

Ha egy napon arra ébredsz, hogy nem akarod folytatni, és nem akarod élni, azt az életet, amelyet magadnak teremtettél-rádöbbensz, hogy ez nem más, mint egy apró szikrája annak a tűznek, amiről korábban azt hitted, hogy hamuvá lett. Amely ismét lángra lobbanhat, ha feladod a harcot önmagaddal. Ez a tűz: a “reményvesztés tüze”. Amit rég elfeledettnek véltél, pedig mindig is benned élt, lappangott-mint egy kezeletlen betegség..

“Szomorúságod mögé rejtőzve, a bánat sziluettjeként tekintesz a világba, és a régmúlt gyötrelmes emlékeit felidézve újra átéled mindazt, amit korábban a reménység szikrája hatalmába kerített és semmissé tett.”

Csodálkozva próbálsz magyarázatot keresni arra, hogy miért-miért most kellett-ismét felszínre törnie, de nem gondolván arra, hogy talán az ok te magad vagy. Mert a reménység nem azért oszlatja szét a reményvesztést, hogy azon túl minden ugyanabba az irányba történjen, hanem azért, hogy képesek legyünk mindazt a jót, amit kaptunk úgy megélni, hogy nem feledjük el azt a rosszat, amit előtte megéltünk. Tömören:

“ha elfelejtjük honnan jöttünk, azt is elfelejtjük, hogy kik vagyunk és hova tartunk”. És ha elfelejtjük önmagunkat, mi fog maradni belőlünk?

És ha minden bánatot és minden gyötrelmet teljes egészében elfeledünk, nem lesz, ami a későbbiekben elkövetett esetleges hibáink ELŐTT, időben ráébresszen a tévedésünkre. Jogosan sóvárgunk a bánatot követően a felejtés után, de ha mindenképpen sóvárgunk, ne a feledés legyen az, hanem “az esély”, az esély az újrakezdésre, hogy újra kezdhessük azon részét életünknek, amit éppen szenvedünk.

“Mert könnyebb az újrakezdés, mint a lehetetlenségre való törekvés”. - Pontosabban a felejtés utáni vágyódás.

A szomorúság olyan, mint a nap: állandó, ugyanakkor mulandó is. Jön és megy, és nincs sorrend, mert folytonos. De ahogy mindenben, itt is van különbség, éspedig a hatás. A nap sem egyformán süt minden nap, az éjszakák sem egyformán hidegek nap nélkül, ugyanígy a szomorúság sem egyformán érint meg, és nem egyforma hatást vált ki belőlünk. Ha picit pesszimistán gondolkodunk, bizonyos értelemben a csillagokhoz való hasonlítás találóbb lenne. Mert nem találunk különbséget a csillagok állása között, hogy is láthatnánk, hiszen millió kis apró fénycsóvát latunk minden este és éjszaka, mar annyira hozzászoktunk. Ilyen a bánat és a szomorúság is számunkra, már nem érezzük a különbséget, kis és nagy csapás között, egyformán ér bennünket és ugyanazon hatással van ránk.

Mi lehet az oka? - Talán a hiányérzetnek több köze van ehhez, mint gondolnánk, és mindenek előtt a hiány az oka, mindannak amitől bánatot, szomorúságot érzünk. Mert hiányzik valami, és hiányozni is fog, örökkön-örökké, ugyanis emberek vagyunk, akiket az elégedetlenség és a maximalizmus hajt, de ez egy másik történet..

“Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e, és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal, vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát. Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül… váratlanul . (HamiaLinda)”

Gondolatok..

Van úgy, hogy nem tudod miért is létezel, van úgy, hogy nem tudod ki vagy.. Ez a "nemmtudommagamsemmilyenerzes" amikor nem találod helyed a világban, nem találod a lelki békéd, és leggyakrabban nem találod azt a személyt, aki mellett önmagad lehetnél, és bármennyire is jól érzed mellette magad nincs szükséged álarcokra. Mindnyájan áldozatai vagyunk ennek az érzésnek, az érték a változó.

De ez is átmeneti, mint minden más az életünkben.. mert ha figyelmesen körültekintesz, és nem csak nézel, hanem látsz is, észreveszed, hogy a porszem, amit kezedben tartasz nem egy porszem, hanem kavics.. kavics volt.. és a kavics, amit kezedben tartasz nem egy kavics, hanem szikla.. szikla volt.. Néha, muszáj a múltba tekintenünk, hogy megtudjuk kik vagyunk valójában, milyenek voltunk és milyenek vagyunk.. mert sosem voltunk azok akik lehetnénk! Ha eléred mindezt, nincs akadály. Mert örülni tudsz mindennek.. egy apróságnak, minden hétköznapi ugyanakkor létfontosságú szükségletnek, ez lehet, akár a levegő, a víz, az étel és stb.

Sokan egy kudarcba képesek "belehalni", mert nem tudjak elengedni a múltat, mert nem tudnak hinni a jó dolgokban és jót látni a rosszban, de vannak, akik egy kudarcból képesek okulni, fejlődni és ezáltal szebbé tenni a világot, a saját világukat.. Ezek az emberek az égre nézve nem csak napot, hanem fényt is latnak, a tengerre nézve nem csak vizet, hanem hullámokat is.. röviden: élnek! Nem köszönetet kell mondani minden egyes napnak, amit megélünk, hanem örülni kell annak.. örülni, mert megéltük.. nincs erősebb köszönet, mint boldognak lenni, mert ami nem öl meg az csak erősebbé tesz.

Semmi sem az, aminek látszik.. de ez nem jelenti azt, hogy nem jó vagy jobb! Ha képes vagy elfogadni a kudarcot, és tanulni belőle, akkor képes vagy élni is.. Mert a problémáink többségét a "miért?" okozza, a "miért?" mert nem vagyunk hajlandóak várni bizonyos kérdések megválaszolására, nekünk rögtön kell minden.. és meg is kapjuk! De hogyan? - úgy, hogy a fő szponzorunkat hívjuk segítségül, aki nem más, mint a "pesszimizmus", és a válasz már nem számit, mert úgyis romba dönt mindent.

”Vannak válaszok, amelyeket nem szabad szavakban elmondani, hanem tettekben kell megvalósítani.”