Azt mondják, idővel bölcsebbé válik az ember. Szerintem nem. Nem feltétlenül zajlik ez így. A bölcsesség megszerzése lehetőség, amihez valóban időre van szükség, azonban nem mindenki él ezzel a lehetőséggel. Vannak, akik vagy még gyermekkorukban, vagy nem sokkal azután konzerválták kényelmesnek érzett agyi táptalajukat, lezárták a befelé vezető kaput, és saját megrekedt fejlődési szintjüknek megfelelően reagálnak a világ eseményeire. Ők az esélyét is megölik annak, hogy tovább fejlődjenek és valaha is bölccsé váljanak.
„Az emberek bölcsessége nem tapasztalatukkal arányos, hanem azzal, ahogyan felfogják a tapasztalatot.” – írta George Bernard Shaw, és ezt jó eséllyel Te is észrevetted már. Vannak olyan emberek, akik már fiatalon is bölcsek, és vannak olyanok is, akik egészen halálukig képesek megőrizni intellektuális érintetlenségüket. Bár folyton beleütköznek egy-egy fájdalmas tapasztalatba, mégsem tanulnak belőle, csak sajnáltatják magukat. A tapasztalat aztán újra és újra megismétlődik (általában egyre súlyosabb formában), és minden folytatódik ugyanúgy: az áldozat áldozat marad.
Aki azonban hajlandó változtatni az életén, szembenéz a félelmeivel, és elengedi a kényelmes önjelölt áldozatszerepet, az nemcsak a bölcsesség felé vezető úton indul el, hanem az álmait is képes lesz megvalósítani. Sokan persze félnek, hogy már túl késő: az idő elszállt, és ők már túl öregek ahhoz, hogy elinduljanak. Túl öregek ahhoz, hogy változtassanak az életükön, és már jó ideje nem is hisznek benne, hogy sikerülhet.
Pedig a legtöbb dologhoz soha nem vagyunk túl öregek. Van, aki 90 évesen keresztülfut egy egész kontinensen, más 105 évesen úszóversenyen vesz részt, megint más 22 év alatt egyedül átfúr egy egész hegyet. Ahogy a mondás tartja: ahol van akarat, ott van út is. És ez életkortól, körülményektől, mások véleményétől függetlenül mindig így van. Nem vagy túl öreg, ahhoz hogy megvalósítsd az álmaidat, nem vagy túl öreg ahhoz, hogy fejlődj, nem vagy túl öreg ahhoz, hogy elkezdj élni, ne csak létezz. Ezekhez a dolgokhoz sem Te, sem én nem leszünk túl öregek soha.
Mégis van néhány olyan dolog, amihez túl öreg vagyok már – és sok munkám van abban, hogy ezt elmondhatom. Bízom benne, hogy Te is találsz benne olyat, amihez szívesen érzed túl öregnek magad.
Játszmázni
Túl öreg vagyok már az értelmetlen játszmákhoz, nem kellenek. Én az őszinteségben hiszek, és már csak ezt fogadom el számomra járható útnak, bármilyen emberi kapcsolatról legyen is szó. Ha szeretsz, szeress, ha utálsz, utálj, de ne tettess nekem érzelmeket. Ne akarj megkerülni, ne akarj hitegetni, ne akarj szeretetmegvonással vagy egyéb aberrált zsarolási módokkal nálam bármit is elérni. Nem fog menni.
Ha fenyegetsz, megyek. Ha ártasz, Te mész, és abban nincsen köszönet. Egy kapcsolatnak számomra már csak akkor van értéke, ha játszmáktól mentes, őszinte és egyenes.
Megfelelési kényszerrel élni
Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy másoknak akarjak megfelelni. Minek? Kinek? Hány embernek? Mind a több mint hét milliárdnak, a különböző igényeikkel, elvárásaikkal, életfelfogásukkal? Vagy csak egy városnyinak? Vagy egy elképzelt ideális társadalomnak? Vagy csak néhány embernek a környezetemben, akik tőlem mindenféle dolgot elvárnak? Várjanak el nyugodtan, ő dolguk, nekem ehhez semmi közöm.
Képes vagyok a kompromisszumra, képes vagyok az együttműködésre, képes vagyok az áldozathozatalra is, ha éppen arra van szükség. De nem azért, hogy bárkinek is megfeleljek, hanem azért, mert akit szeretek, azért mindent megteszek. Az, hogy mások mit gondolnak rólam, a legkisebb mértékben sem érdekel, mert minden energiámat azokra fordítom, akik fontosak számomra. Azokra, akik feltétel nélkül szeretnek és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. A többiek csak átutazók, akik egy-egy tapasztalatot jelentenek számomra. Nem rólam szóló ítéletet, hanem tapasztalatot. Ugye érted a különbséget?
A múlt terheit cipelni
Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy a múltamon rágódjak. Ami megtörtént, azon változtatni nem tudok, de a hozzáállásomon bármikor változtathatok. Túléltem egy stroke-ot, hagytak el már többször, temettem már el valakit, akit nagyon szeretek, aláztak már meg csúnyán, ki is használtak, és én magam is követtem el hibákat. Megtörtént. Vége.
Ma új napra ébredtem, új lehetőségekkel, új élményekkel, új hittel, hogy valami nagyszerű dologban részesülhetek. Ha a múlt terhe meggörbítené a hátamat, akkor ezeket a lehetőségeket észre sem venném magam előtt. Végigvánszorognék egy újabb napon a sorban, és az életem nem lenne több, mint egy szánalmas túlélés. Ennél én többre vágyom, és többet is szerzek meg magamnak. A múlt csak addig volt teher, amíg át nem alakítottam – most már értékes tapasztalat. Értékes, mert azzá tettem, és megkerestem benne a lehetőséget. A lehetőséget a fejlődésre, hogy többé, jobb emberré váljak.
A jövőn görcsölni
Túl öreg vagyok már az aggódáshoz, a szorongáshoz, a fölösleges görcsöléshez. Amin tudok változtatni, azon változtatok, amin pedig nem, azt elfogadom úgy, ahogy van. Nem bosszankodom a többiekkel együtt, ha esik az eső, mert én csodálatos dolgokat fedeztem fel benne. Nem félek attól, hogy mit hoz a holnap, mert még nincsen itt. Nem szorongok azon, hogy lesz-e állásom, mert ha nem lesz, keresek újat. Nem aggódom amiatt, hogy a félelmeim legyűrnek-e egyszer, hanem szembenézek velük.
És persze nem megy ez mindig nekem sem, hiszen érző ember vagyok, aki mélypontokat is megél, elkapja néha a szorongás, és időnként lenyomják vélt vagy valós dolgoktól való félelmek. De már nem maradok ott. Már mozdulok. Felismerem, amikor meggyengülök belülről, és teszek érte, hogy ne a padló maradjon a lakhelyem.
Okosnak tűnni
Túl öreg vagyok már azt hinni, hogy én mindent jobban tudok, és csak az én utam az egyetlen helyes, járható út. Tudom, hogy nem az. Tudom, hogy nem mindent tudok, és nem is mindent tudhatok. Tudom, hogy az én utam egy lehetőség a sok közül. Tudom, hogy több út vezet fel a hegyre, és még az sem biztos, hogy ugyanarra a hegyre kell feljutnunk. Vagy hogy egyáltalán fel kell jutnia valakinek bármilyen hegyre is, ha nem akar. Van, aki elvegetál egész életében, és ez számára tökéletesen megfelel. Vagy nem felel meg, de kényelmesebb, mint megmozdulni és kézbe venni a saját sorsának irányítását. Ez az ő döntése. Az enyém más.
Mindenki választ magának egy életutat, amelyen mászhat felfelé, csúszhat lefelé, vagy toporoghat egy helyben. És mindenkinek megvan a lehetősége, hogy a három közül bármelyik pillanatban bármelyikről egy másikra váltson. De hogy melyikre, azt nem én fogom megmondani másnak. Az én utam számomra megfelel, és akinek szintén hasznos, az járjon hasonló utat, akinek pedig nem, az járjon valami egészen mást. Aki pedig nem választ maga utat, az másét fogja járni, de ez is az ő döntése.
Dolgokba beletörődni
Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy bármibe is beletörődjek. A beletörődés olyan teher, amit egész életemben cipelnék magammal. Aki beletörődik, az emészti magát folyamatosan, hogy miért nem úgy alakult valami, ahogyan ő azt akarta. Aki beletörődik, az rossznak látja az életet, vagy legalább azt a részét biztosan, ami nem felel meg az elvárásainak. Aki beletörődik, hogy kudarcot vallott valamiben, az lemond az álmairól, csak mert egyszer, kétszer, vagy akár többször is padlóra került. Én ezt a terhet már nem vállalom be.
Nekem kell a szabadság, a könnyed lépdelés az utamon – nem akarok görnyedt háttal és savanyú képpel bandukolni. Ha elesek, felállok, ha megint elesek, megint felállok. Ha van egy célom, ami igazán fontos számomra, akkor két dolog történhet: vagy elérem azt, vagy a felé vezető úton halok meg. Nincs harmadik opció. Ha pedig nem a saját utamat járom, azt egy idő után úgyis felismerem, és akkor elfogadom, hogy máshol van a helyem. Nem beletörődök, hanem elfogadom. Nem rossznak tekintem az eseményeket, hanem lehetőségnek, hogy még szebbé alakítsam az életemet.
Fölöslegesen csatározni
Túl öreg vagyok már az értelmetlen csatákhoz. Senkit sem akarok meggyőzni az igazamról, ha ő képtelen befogadni észérveket. Nem akarok megváltoztatni senkit, és nem érdekel az sem, ha valaki engem akar megváltoztatni. Nem fogadok el mindent, amit kínálnak nekem.
Szidhatnak, utálhatnak, megpróbálhatnak szembeszállni velem, de minden konfliktushoz legalább két ember kell, és én nem leszek a második. Nem leszek az, mert tudom, hogy a külső konfliktusok mindig valaki belső egyensúlyának a megborulásából fakadnak. Aki önmagával nincs rendben, az az embertársaival is képtelen harmonikus kapcsolatot kialakítani. De az ilyen emberek belső csatájában én nem veszek részt. Játsszák le magukban, vagy keressenek más áldozatot.
Mindenkinek segíteni
Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy mindenkit meg akarjak menteni, akivel dolgom akad. Úgysem fog sikerülni. Nemcsak azért, mert egyedül ehhez kevés vagyok, hanem azért is, mert mindenki csak akkor változik, ha ő maga akar. Sok ember azonban nem akar, és velük nem tudok, ezért nem is akarok mit kezdeni.
Ahogy Benjamin Franklin nagyszerűen megfogalmazta: „Az emberiséget három nagy csoport alkotja: a mozdíthatatlanok, a mozdíthatók, és azok, akik mozdulnak.” Az első csoport a változásba fektethető energiáját kifogások gyártására és őrizgetésére fordítja, úgyhogy én csak a második és a harmadik csoportra koncentrálok. Közülük is csak azokra, akiknek rám van szüksége. Mert nem mindenkinek az én hangom, az én kezem, az én gondolataim kellenek, és ez természetes.
Mérgező kapcsolatban maradni
Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy fenntartsak egy mérgező kapcsolatot. Bármilyet. Akár egy új ismeretségről van szó, akár egy régiről, akár egy párkapcsolatról, akár egy családtagról, akár egy kollégáról, akár egy barátról, ha az a kapcsolat rombol, és nincsen jele változásnak, akkor vagy korlátozom olyan mértékben, hogy ne sérüljek, vagy ha szükséges, akkor végleg megszakítom.
A szeretetlenségbe, az idegek tépésébe, a gyűlölködésbe, az érzelmi zsarolásba, az egymás lelkén való keresztülgázolásba bele lehet halni. Szó szerint. Először a lélek kezd el haldokolni, aztán a test is követi. Nincs helye olyan embereknek az életemben, akik akarva vagy akaratlanul a temető felé tuszkolnak.
Megaláztatást elviselni
Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy eltűrjek méltatlan helyzeteket. Nem fekszem le senkinek, nem nyalok segget, nem válok senki szolgájává, nem csinálok olyat, ami nem vezet előre. Ha valaki lábtörlőnek akar használni, pillanatok alatt repül az életemből.
Ha rájövök, hogy valaki kihasznál – és mindig rájövök –, akkor azt az embert egyből kizárom az egyébként is szűk bizalmi körömből. Nem férek be sablonba, és nem férek el szűkebb helyen, mint amennyit a jellemem megkíván. Aki megpróbál összezsugorítani, az kudarcot fog vallani.
Álarcokat hordani
Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy álarcokat hordjak. Van egy igazi arcom, szeretem, és leszarom, ha valaki más nem szereti. Ez van, emberek, ha tetszik, nézzétek, ha nem, menjetek. Túl sok energiámat emésztené fel, hogy annak mutassam magam, aki nem vagyok.
Nincs már kedvem hozzá, hogy minden egyes nap felvegyek egy álarcot, és azon sem akarok gondolkodni, hogy éppen melyiket. Kidobtam az összeset. Ne foglaljanak helyet se a házamban, se a lelkemben. Nem kellenek nekem olyan emberek, akik csak az álarcaim miatt törődnek velem. Most már csak olyanokat keresek, akik őszintén, önmagamért szeretnek.
Az irányítást átadni
Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy ne én irányítsam az életemet. Nem szaladok a csorda után, mert akkor nem látnék mást, csak seggeket. Nem választok egy mások által kijelölt utat csak azért, mert az már ki van taposva. Ha nem tetszik, nem arra megyek. Ha pedig a célom felé nincsen még út, csak bozót, fal és egyéb akadályok, akkor csinálok utat én magam. A döntéseimért felvállalom a felelősséget, és nem bújok mások mögé, mint egy kisgyerek. Ha jól döntök, haladok tovább az utamon, ha pedig rosszul, akkor változtatok.
Ha valaki át akarja tőlem venni a kormánykereket, akkor először udvariasan szólok neki, hogy fogja a sajátját, ne az enyémet. Ha tovább próbálkozik, akkor lefejtem a kezét a kormánykerekemről, és búcsút intek neki. Ha szükséges, akkor végleg. Mindenki kapott egy saját életet, ami bőven elég elfoglaltságot jelent. Akinek a sajátja tartalmatlan, az a másokéval törődik ahelyett, hogy tükörbe nézne. Az én életemben viszont egyetlen kormánykerék és egyetlen sofőr van.
Sok olyan dolog van már, amihez túl öreg lettem. De nem haldokló öregség ez, hanem valami, ami frissességet és erőt képvisel. Valami, amit úgy is hívhatunk: beépült tapasztalat. Olyan tapasztalat, aminek már van értelme – mert adtam neki.
Ha valaki azt mondja, megváltoztam, igaza van. Igen, kedves bíráló, panaszkodó vagy okoskodó, megváltoztam. A változás maga az élet, hiszen egy folyamatosan változó világban csak az tud fennmaradni, aki maga is változik. A változás ténye nem lehet kérdés, csak az iránya. Ha valaki előbbre jut a változása révén, és arra is figyel közben, hogy másoknak ne ártson vele, akkor a változás jó. Soha nem az a gáz, ha valaki változik, hanem az, ha megpróbál egy helyben maradni.
Vannak dolgok, amikhez jó, ha túl öreggé válsz Te is. Minden másban maradj gyerek: játssz, nevess, szeress, élvezd az életet.
/
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója./
