Napokra lenne szükség elbeszélni, hogy Olbrin Joachim hogyan
akart elhelyezkedést találni; nagy kötetekre lenne szükség elbeszélni, hogy
temérdek vállalkozását miképpen kísérte minden esetben keserves kudarc.
Egyszer bizony kell majd rá időt szakítani, és pontosan el kell mondani,
hogy a szegény parasztfiút hogyan lökték ki hazulról, hogyan került a városba,
volt inas, szolga, napszámos, munkás, de alighogy valamibe fogott, máris
kénytelen volt odébbállni, és kenyerét vesztette. Haramiák közé került,
majd katona lett, barát, zarándok, még azzal is megpróbálkozott, hogy király
legyen, de abba is belebukott. Mialatt ki alulról fölfelé, ki felülről lefelé,
ki csak úgy a maga körében megtalálta helyét, az egyik hírt szerzett, a
másik vagyont, a harmadik megelégedett kis házikóval, vagy feleséggel és
gyermekkel, Olbrin Joachim alighogy valamibe fogott, már abba is kellett
hagynia.
Sokszor tűnődött rajta országút szélén, árnyékos fa alatt,
amikor ott pihent és jószívű emberek adományával gyéren telt tarisznyájából
falatozott, ugyan micsoda átok lehet az, ami kíséri, s nem engedi
megnyugodni. Szíve nem volt sötétebb, mint másé, rosszindulatot
senki iránt se táplált –, vajon előbbi életében elkövetett bűnéért kellett
lakolnia? A maga fejétől nem tudott rájönni. Megkérdezni pedig? Sose volt
barátja, sose volt leány, aki kedvesen szólt volna hozzá. Kit kérdezzen?
Igen-igen sok lapot kellene teleírni, hogy az egész történetet
el lehessen mondani, előbb azonban még sokat kellene keresni-kutatni,
régi könyvekben, kéziratokban, feljegyzésekben, levéltárakat felhányni,
amíg az ember Olbrin Joachimnak, ha nem is egész életrajzát, de
sorsának legalább valamilyen kerek krónikáját meg tudja szerkeszteni.
Mondom, egyszer időt kell szakítani rá, mert nemcsak érdemes, hanem
szükséges is, és meg vagyok győződve, hogy a krónika kiadója művével még
hírnevet is szerezhetne.
Ezúttal a hős történetének csak utolsó fejezete kerül
nyilvánosságra. A fejezet Gran-Coissard de Plaine városka könyvtárában
a XVIII.. század közepéről való kéziratban találtatott. A kézirat egy régebbi
munka másolata, mert Olbrin minden bizonnyal sok száz évvel azelőtt
élt. Ha nem is a legérdekesebb, de mindenképpen egyik legtanulságosabb
fejezet ez. Olbrin Joachim, amikor az emberi foglalkozásokat már
igazán mind végigpróbálta, mindenütt kudarcot vallott, és úgy látta, hogy
senkije sincsen, aki útba igazítaná, egy napon elhatározta, elmegy
a világ főkormányzójához, kihallgatást kér tőle, és elpanaszolja neki baját.
Tanyákon, falvakon, kis és nagy városokon keresztül vitt
útja, mindig csak észak felé. Napok, hetek, hónapok teltek el,
amíg Joachim kietlen síkságon, sűrű sötét erdőn, mocsaras réteken, havas
csúcsokon, folyókon, jégmezőkön át az északi tenger partjára ért. Itt aztán
csónakba szállt, és ismét napok, hetek, hónapok teltek el, amíg
viharban, szélben, havazásban, szigethez jutott.
A parton száz öles cédrusok állottak olyan komolyan, mint
a halál angyalai. Befelé szintén cédrusfasor vezetett, magas hegyre,
százezer lépcsővel. A hegy tetején irtózatos nagy palota állott, ezer ablaka
volt, ezer emelet a föld fölött és ezer emelet a föld alatt. Valószínűnek
látszott, hogy ez a világ főkormányzójának palotája.
Három nap és három éjjel ment Joachim felfelé, mindig
felfelé a százezer lépcsőn, amíg a palota kapujához ért. Mindjárt
be is lépett, és azt mondta az ajtónállónak:
– A világ főkormányzójával szeretnék beszélni. Hol találom
meg őt ebben a rengeteg házban?
A kulcsár ezekre a szavakra megcsóválta a fejét, és azt
mondta:
– Nem kis dolgot akarsz, te ember. Én bizony azt hiszem,
nagy szerencséd lesz, ha kívánságod teljesül. Nagy úr ám a világ
főkormányzója. Nem áll szóba mindenféle jöttmenttel. De ha már
itt vagy, eredj végig ezen a folyosón és keresd meg a titkárt, az majd eligazít.
Megmutatta az utat, Joachim elindult, és csakhamar bekopogtatott
az ajtón, amelyiken nagy betűk azt mondták: TITKÁRI HIVATAL.
– Azért jöttem, hogy elpanaszoljam bajomat, mert széles
földkerekségen egyes-egyedül csak a főkormányzó tud segíteni rajtam.
A titkár ezekre a szavakra megcsóválta a fejét, és azt kérdezte:
– Hát mi bajod is van tulajdonképpen?
– Az én bajom, felelt Olbrin Joachim, hogy nem találom a helyemet
a földön. Ezen kellene segíteni valahogy.
– Nem-e? – szólt a titkár. – Aztán hogyan történt a dolog?
Joachim elbeszélte, hogy mi történt vele, amióta megszületett,
hogyan űzték el hazulról, miként próbálkozott meg a városban mindenféle
munkával, mesterséggel, de sehogyan sem akart neki sikerülni. Most
már harmincéves, mindent megpróbált, amit tudott, de a végére jutott.
A titkár hallgatta, hallgatta, csóválta a fejét, végül azt kérdezte:
– És miért nem találtad meg helyedet a földön?
– Hát ha tudnám, nem jöttem volna ide, de éppen, hogy nem tudom.
A titkár alaposan szemügyre vette Joachimot, felállt és azt mondta,
hogy menjen vele. A folyosó sarkáig mentek, ott liftbe szálltak,
fölmentek a tizedik emeletre. Ismét végigmentek vagy nyolc folyosón,
és beléptek egy szobába, amelyre ezt írták: FELÜLVIZSGÁLÓ. A titkár
néhány szót mondott egy fehérköpenyes embernek, aztán így szólt
Joachimhoz:
– Vetkőzz csak le.
Joachim engedelmeskedett, mire a fehérköpenyes belenézett a köldökébe.
Jó hosszú ideig vizsgálódott, nagyítót is vett elő, a titkárnak
is szólt, suttogtak, végül a fehérköpenyes kijelentette: érthetetlen,
de nincs.
– Hogyan lehet? – kérdezte a titkár.
– Nem tudom, felelt a másik és vállat vont. Rendes gyártmánynak
látszik, de tény, hogy száma nincs.
Megtapogatta Joachimot, szemhéját lehúzta, belenézett a torkába,
hóna alá nyúlt, kitépett egy szál szőrt, a világosság felé tartotta.
Joachim azt kérdezte: – Mi történik itt velem?
– Úgy áll a dolog, hogy minden ember itt készül ebben a házban.
Mi csináljuk őket, és mindegyiknek van száma. A számot a köldökébe
írjuk. Nálad ezt a számot nem találjuk. Olyan dolog ez, amit nem
tudok mivel magyarázni.
Joachim eltűnődött a dolog fölött, és még kérdezősködni akart,
de a titkár karon ragadta és kivitte. Újra liftbe szálltak és leutaztak
a tizedik emeletre a föld alá, benyitottak egy ajtón, amelyen a
felírás azt mondta: IKTATÓ.
– Mi a neved, és mikor születtél?
Joachim megmondta. Az ott levő ember telefont vett fel, az adatokat
bemondta, nem is egy perc múlva egy másik ember tolókocsin papírokkal
telt acélszekrényt hozott. A titkár kinyitotta, kivett egy térképet,
névsort, egy köteg papírt. Keresett, és egy idő múlva így szólt:
nincs.
– Mire mondod, hogy nincs? – kérdezte Joachim.
– Mielőtt az ember földi útjára indul, ilyen acélszekrénybe kerül
a név, a szám, a születési hely, az idő és a recept. Ez a térkép
azt mutatja, hogy születésedkor hol születtek emberek. Itt a térkép.
A te falud nincs bejegyezve. Recepted sincs itt. Nincs iktatva!
Nincs száma! Példátlan, hogy itt mi történik! – Ezt kiáltozta a
titkár. – Ha a főkormányzó úr megtudja, az egész bandát el fogja
csapni.
Joachimot újra karon ragadta, és kilépett vele. Végig a folyosón,
be a liftbe, fel a föld fölött a négyszázhetvennegyedik emeletre.
Itt a folyosón beszálltak egy kicsiny villamoskocsiba, kanyarogtak
a kivilágított folyosón, végül elértek egy nagyobb térségre. Ott
a kocsi megállt, és beléptek az ajtón, amelyen ez a jelzés volt:
Y 1333.
A teremről azonnal látszott, hogy műhely, éspedig a legeslegnagyobb
műhely, amit Olbrin Joachim életében látott. Lehetett ott vagy
tízezer munkás. A falak mellett polcok állottak, olyanok, mint
a patikában, fiókokkal és üvegekkel, benne színes porokkal, folyadékokkal,
felírásokkal. A munkások előtt kicsinyke mérleg volt, kémlőcső,
próbacső, kenőcsésze, lombik, retorta, hajszálcső, arany és ezüst
kanálkák, kések, csipeszek, mindenféle ezernyi műszer. A munkások
úgy dolgoztak, hogy előttük valami papírdarab feküdt, lenézték
róla, hogy mit kell csinálniok. Aztán a polchoz léptek, levettek
egy üveget, kinyitottak egy fiókot, méricskéltek, kevertek, megnézték
a próbacsőben, megint kevertek, forraltak és kavartak.
Joachim ezt a munkát csodálkozva nézte, aztán odaállt
az egyik asztalhoz és nézte, hogy a munkás mit csinál. Akkor látta, hogy
a papírdarab tulajdonképpen recept, éspedig történetesen ilyen
volt:
Hit 0,3331.419.880
Istenfélelem 0,0019.235.988
Komolyság 0,0000.001.368
Pénzéhség 0,4412.688.342
Szeretet 12,3562.955.113
Önzés 0,0000.345.721
Részvét 33,0987.455.692
Szerelem 0,3452.674.116
Irigység 0,3567.922.137
A munkás tiszta próbacsövet szedett elő, az egyik polchoz
lépett, leemelte az üveget, amire az volt írva: HIT. Vízszerű folyadék volt,
amikor a munkás kinyitotta, nagyon jó tiszta illat áradt belőle. A kellő
mennyiséget kitöltötte, aztán egy másik fiókba nyúlt, és az ISTENFÉLELMET
vette elő. Ezt kristályalakban tartották. A kristály a folyadékban azonnal
feloldódott és a folyadék forrni kezdett. Még jobban forrt, amikor a munkás
a KOMOLYSÁGOT tette bele. A komolyság mély sötétbarna, olajszerű folyadék
volt. Az üvegben levő anyag gőzölgött és főtt.
– Miért forr ennyire? – kérdezte Joachim.
– Mert ez mind éltető alkatrész – felelt a munkás. Azzal új anyagot
vett elő. Dobozba nyúlt, ahol sárgászöld, takonyszerű nyálka úszott.
– Az ostobaság – felelt a munkás. – Nézd csak, mi lesz ebből a
jóillatú, forró anyagból, ha beleteszem.
Az ostobaságot lemérte és beletette. Egyszerre átható
büdösség kezdett terjengeni, a lombik pattogott, mert az anyag
hirtelen lehűlt, és az üveg falán köd csapódott le. A massza most fortyogni
kezdett és nagy hólyagok pattantak belőle fel. A munkás ekkor bíborvörös
port vett elő, amit a tégelyben először megtört. Ez volt a PÉNZÉHSÉG.
Mikor apróra és simára megtörte, az üvegbe szórta. Egyszerre megszűnt
mozogni. Kemény lett, mint a szikla.
– Megfagyott – szólt a munkás –, mert ez a vörös por mindent
megfagyaszt. Ha egy tonna hitbe egy grammot teszek belőle, tüstént jéggé
válik.
Most egy kis üveget vett elő, amelyben világoskék folyadék volt,
és ez a felírás állott rajta: SZERETET. Lemérte, beletette, az
rögtön feloldódott és párologni kezdett. A gőz minden színben játszott.
Most jött az ÖNZÉS. Ez kemény homokkőhöz hasonlított. A munkás
ezt is megtörte, és a lombikba szórta. Az anyag megint fagyni kezdett,
de nem keményedett meg egészen. A RÉSZVÉT olyan anyag volt, mint a foszfor,
valamilyen vegyület alatt tartották, hogy a levegőn ne oxidálódjék.
A munkás a jelzett mennyiséget lemérte és elkeverte. Most a massza elkezdett
vonaglani.
– Ez azért van – magyarázta a munkás –, mert a részvét küzd a pénzéhséggel
és az önzéssel.
A SZERELEM jelzésű üveget vette le. Aranyszínű folyadék volt, és
úgy ragyogott, mint a nap. Illata kábító és erős volt, úgyhogy
Joachim egészen megszédült. A folyadék a masszát arannyal vonta
be. Illatából és fényéből ugyan sokat veszített, az egész mégis
fénylett. Aztán a citromsárga, nehéz kenőcsöt húzta elő. Ez volt
az IRIGYSÉG. Ez is azonnal beleszívódott az anyagba, és a szerelemtől alig
lehetett megkülönböztetni.
A recept be volt fejezve. A munkás a bunzenlámpa
fölé tartotta és felforralta. Joachim külön érezte mindegyik tulajdonság
szagát, amíg végül az egész áttüzesedett, s akkor az egész szag
egybeolvadt. Mikor így az anyag áttüzesedett, a munkás az üvegcse száját
megolvasztotta és leforrasztotta. Ezután már csak az következett, hogy belegöngyölte
a recept papírjába, egy kis bádogdobozba tette és félrerakta.
– Kész – mondta.
– Micsoda kész? – kérdezte Joachim.
– Az ember – felelte a munkás, és már vette is a következő receptet.
Joachim ezen nagyon elcsodálkozott. Nem tudta mire vélni a dolgot,
s ezért azt kérdezte:
– Hogyan, hát ebből ember lesz?
– Ebből még nem. Hanem majd ha keresztülmegy az összes műhelyen.
Ekkor odajött a vegyészmérnök, és azt mondta a titkárnak:
– Ma reggel kértünk tíz mázsa ostobaságot, mikor kapjuk meg?
– Már azóta hozzák – felelte a titkár –, de mondja csak, mire kérték?
Kísérletre? Tegnap harminc tonna pénzéhséget küldtem. Feltűnt nekem.
Rendkívüli mennyiség.
– Egyáltalán nem kísérletre – szólt a mérnök. – Mi most itt új
beosztást kaptunk. Az európai városokba szállítunk. Holnap megint
tíz tonna pénzéhségre lesz szükségünk. A receptek így vannak elkészítve.
Nézze kérem, ilyen egy ilyen újszülött receptje:
Komolyság 0,000.000,001
Léhaság 0,000.119.776
Kéjvágy 6,456.233.888
Ostobaság 5.349.222.592
Intelligencia 0.000.114.293
Kötelességtudás 0,010.566.574
Önzés 9,009.344.283
Hiúság 10,273.934.855
Pénzéhség 9888,438.945.665
A titkár megnézte a receptet és köpött.
– Nem szívesen vállaltam ezt a munkát – folytatta a mérnök –, de
mit tegyek? Ez a recept itt miniszter, akadémiai tag, elnök, és más mindenféle
lesz. El lehet képzelni, hogy a többi milyen színvonalon áll. Az előbb
a tűzföldieknél voltam. Az szép és komoly munka volt. De ez? Nagy masszák,
kevés és alacsonyrendű tulajdonság. Semmi finomság és bonyodalom. Higgye
el, uram, utálni kezdem foglalkozásomat, ha arra gondolok, hogy ilyen
lelkeket kell gyártanom. Ha nagy szívességet akar nekem tenni, kedves
titkár úr, szóljon az igazgatóságnál érdekemben néhány jó szót. Elvégre
már a negyedik millió évet töltöm itt a vállalatnál, és sohasem volt panasz
ellenem. Valami nemesebb és magasabb munkát szeretnék végezni.
– Szívesen – felelt a titkár. – Magam is azt hiszem, hogy sok fiatal
gyakorlómérnök van itt, akik az ilyesfajta alacsonyabb rendű munkát egészen
jól ellátják. Úgy látszik, a főkormányzó úr ezeknek a városoknak elzüllesztését
elhatározta.
– Nekem is az a benyomásom. Az ilyen embereknek az egész föld fejlődése
szempontjából már nincs jelentősége.
Kezet fogtak, és a titkár a munkafelügyelőhöz lépett. Elmagyarázta
neki Joachim helyzetét, átnyújtotta a segédhivatali számot, és felszólította,
hogy nevezze meg azt a munkást, aki Joachim lelkét készítette. Minderre
a munkafelügyelő csak csóválta a fejét. Alaposan végigmérte Olbrin Joachimot,
aztán azt mondta:
– A mi műhelyünkben ez az ember nem készült. Különben is, mi abban
az időben Patagóniába szállítottunk. Itt valami hiba lesz.
A titkár újra káromkodott, leszidta a felügyelőt, aztán indultak
tovább.
Újra felültek a villamoskocsira, elnyargaltak a liftig, ott fölmentek
a nyolcszázhatvanadik emeletre, és benyitottak a TUW 480011/678 – XXIV.
számú műhelybe.
A belépőket itt megint egészen más látvány fogadta. Sok száz munkás
dolgozott itt is, de a tégelyeknek, fiókoknak, fioláknak már nyomuk sem
volt. Mindegyik munkás kicsiny asztalka mellett ült, és valami ötszáz különböző
színű lámpácska volt előtte. A lámpák közül néha csak egy égett, néha több,
néha valamennyi. A munkások az asztal szélén valamit igazítottak, aztán
meggyújtották a lámpákat és az üvegfiolákat nézték. Joachim azonnal az egyik
munkás asztala mellé lépett.
– Mi történik itt, ezzel a fiolával?
A munkás az üvegcsét fölvette. Szakasztott olyan volt, mint amilyet
az Y 1333 számú műhelyben látott, de amint a receptből kiderült, a K 471
számú műhelyben készítették és egy hottentotta lelke volt.
– Itt a recept – mondta a munkás –, itt van, hogy ennyi és ennyi
HÓBORTOSSÁG. Most itt van az asztalon ez a mérőléc. A jelzett mennyiségre
beállítom a hóbortosság lámpáját. Ez a sötétszürke itt. Most meggyújtom,
és keresztülnézek az üvegcsén. Ha nem látok semmit, akkor rendben van. Ha
túl sok, vagy túl kevés lenne a mennyiség, akkor szürke folt jelentkezne.
Akkor a fiolát visszaküldöm a K 471 számú műhelybe, hogy készítsék el még
egyszer, mert rossz.
– Előfordul gyakran? – kérdezte Joachim.
– Nagyon ritkán – felelte a munkás. – Én már tízezer éve vagyok
itt, de még egyetlen rosszat se találtam. Nem is hallottam, hogy valaha
is találtak volna rosszat. A főkormányzó úr állítólag ilyenkor nagyon megharagudna,
mert a végletekig pedáns ember.
– És aztán mi történik? – kérdezte Joachim.
A munkás megnézte a következő számot. 00.318 volt, és a hiúságot
jelentette. A mérőlécet beállította, aztán a sötét ibolyaszínű lámpát gyújtotta
meg.
– Ez a hiúság? – kérdezte Joachim.
– Úgy van – felelte a munkás. – Nézz keresztül az üvegen, ugye
nem látsz semmit?
– Semmit.
– Akkor pontos. Most jön az istenfélelem. Ez 138,941.566. Beállítom
a lécet, meggyújtom a fehér lámpát. Nem látok semmit. Ez is jó.
– S ez az egész?
– Nem – válaszolta a munkás. – Most az öszszes mennyiséget beállítom,
és itt, felül, tetszés szerinti számot. Mire vagy kíváncsi, ennek az embernek
gyerekkorára, férfikorára, vagy aggkorára? Mondjuk, legyen harmincéves,
hat hónapos és öt napos. Helyes? Itt van harminc, itt van hat, itt van öt.
Most meggyújtom a lámpát, és nézz ide.
Joachim az üvegbe nézett, és nagy csodálkozására erőteljes fokföldi
hottentottát látott, amint a szikkadt talajon ment valamilyen irányba. Ez
volt a felülvizsgálat. A munkás eloltotta a lámpákat, és elővette a következő
fiolát.A titkár ezalatt megtalálta a munkafelvigyázót, elmagyarázta neki
Olbrin Joachim esetét.
– Itt kell lenni a hibának – szólt mérgesen –, mert a felülvizsgáló
felel minden hibáért.
– Kérem – szólt a felvigyázó –, ez ki van zárva. Szabálytalanságról
nem tudok, és ez nem is lehetséges.
– Mindenki azt mondja – kiáltotta a titkár –, hogy nem nála történt.
Mégiscsak példátlan dolog, hogy ilyesmi előfordul, és akkor még le is tagadják.
Nem is köszönt, csak úgy intett Joachimnak, hogy jöjjön, és máris
rohant ki. Újra villamos, fel a liftre, ott beszálltak, és meg sem álltak
a föld alatti nyolcszázharminchatodik emeletig. Megint be a villamosba,
dübörögtek a villanyfényes folyosókon, alagutakon keresztül, amíg megálltak
a VIII. - D IX - CV/43 számú műhely előtt.
Amint beléptek, nem láttak mást, mint rengeteg nagy kerekeket,
villanyhuzalokat, hajtókarokat, amint szuszogtak, morogtak, sípoltak, eszeveszett
sebességgel. Ott kanyarogtak a gépek között, amíg elértek egy tágasabb helyre,
ahol számos kicsiny ezüstcsövecske futott valamilyen tálszerű porcelánedénybe.
A munkás, aki ott állt, a már felülvizsgált üvegcsét az ezüstcsőbe tette,
a cső felkapta és beledobta valamilyen katlanba. A katlanban nagy nyomás
alatt az anyag teljesen megolvadt, és mint alaktalan csepp a másik oldalon
lehullott. Innen a gép újra felkapta, és a cseppet átalakította először
légneművé, aztán elektromossággá, végül pedig lélekké. Mikor lélekszerűségét
elérte, a gép automatikusan sztaniolba csavarta és egy dobozba tette. A
másik oldalon álló munkás a sztaniolcsomagokat összeszedte és kazettákba
helyezte el.
A titkár néhány szót szólt a felügyelőhöz, de itt sem tudott meg
semmit. Azonnal sarkon is perdült, kifutott, újra a villamosba, a liftbe,
és máris rohantak visszafelé a föld felé, ezúttal az ezredik emeletre a
föld fölé. Itt a 2. F. R. /817 CD VII. számú műhelybe nyitottak be.
Tulajdonképpen ez nem is volt műhely. Csupa kicsiny arasznyi platina
ágyúcska állott, csővel az ablak felé. Minden ágyúcska mellett munkás. A
dobozból kivette a sztaniolcsomagot és beletette a csőbe. Alája valami töltetet
dugott. A terem közepén óriási asztalon térkép terült el, és legalább ezer
munkás vette körül. Mindegyik előtt papír, számmal sűrűn teleírva, és precíziós
óra. A munkás leolvasta a papíron levő számot, és odaszólt az ágyúnál szolgálatot
teljesítő emberhez:
– Északi szélesség 22 fok, 58 perc, 39 másodperc, keleti hosszúság
114 fok, 41 perc, 26 másodperc. Kész. Tizennégy óra hat perc nulla egész
hattized másodperc.
Csengőt nyomott meg, s az ágyú abban a pillanatban elsült. Sziszegő
hang hallatszott, és kicsiny füstfelhő jelentkezett a cső nyílásán. Mikor
a füst eloszlott, sor került a következő sztaniolcsomagra. Így folyt ez
teljesen egyhangúan és csendben, ahogy csend és egyhangúság volt az egész
épületben.
A titkár odaszólt a munkafelügyelőhöz, itt is kimérgelődte magát.
– Magam állottam az Alfa Udt. 147/639.541 számú ágyúnál – szólt
a felügyelő –, és emlékezem minden egyes lélekre. Ez itt nem volt közöttük.
A titkár káromkodott, és már újra a villamoson ültek. A liftbe
szálltak és lerohantak a föld alatti ezredik emeletig. Itt voltak azok,
akik a recepteket készítették. Receptcsináló csak az lehet, aki az egész
lélekgyártást végigcsinálta és a legalaposabban megtanulta. Akkor ide a
föld alá kerül, de itt is százezer évig csak gyakorolhat.
A receptkészítők együtt vannak egyetlen teremben, nem úgy, mint
a többi munkások. Tevékenységük három részből áll: először megtanulják az
összes receptet, amit valaha is csináltak, aztán elkészítik a megfelelő
variánsokat. Ez az egyszerűbb munka, amihez nem kell ellenőrzés. Van aztán
kényesebb is, amihez az igazgatóság tanácsát is igénybe vehették, és az
igazgatóság révén kapcsolatban állottak magával a főkormányzóval. Egyesek
a lelkek fejlődését és visszafejlődését tanulmányozták. Az erre vonatkozó
megfigyeléseket is felterjesztették az igazgatósághoz. Végül itt volt még
a tulajdonságok feltalálása. Ilyesmi az eddigi tapasztalat szerint még nem
történt meg. A főkormányzó, amikor a gyárat megalapította, a tulajdonságokat
meghatározta. Ennek már több százmillió éve. Új tulajdonságokban a receptkészítők
nem hittek, de nem hitt az igazgatóság sem. Hogy a főkormányzó véleménye
mi volt, azt persze nem tudta senki.
A titkár parancsára egy munkás elkezdte keresni Joachim receptjét.
Persze nem találták, mire újra kirohantak, villamosra, liftre, újra villamosra,
a 407. emeleten az analizálóba.
A munkás kicsiny kést vett elő, egy csepp vért vett Joachim karjából,
üveglapra tette, azt belenyomta egy készülékbe, megforgatta és belenézett.
Vállat vont és azt mondta a titkárnak:
– Nincs reakció.
A titkár is belenézett és olyan dühös lett, hogy már káromkodni
sem tudott. Elrohant a föld alatti 102. emeletre, majd a föld fölötti hatszáznegyvenegyedikre,
megint le a háromszázhuszadikra, megint fel, és így tovább, míg egy óra
múlva viszszatértek a földszintre, és a titkár szobájában kimerülten leültek.
– Várj egy kicsit – szólt egy idő múlva a titkár, mikor kifújta
magát –, én majd elintézem a dolgodat.
Csengetett, a belépő szolgának parancsot adott, hogy azonnal hívja
össze az igazgatóságot, aztán kiment.
Joachim sokáig ült a szobában kimerülten a nagy hercehurcától,
megszédülve a rengeteg emelettől, de attól is, hogy íme most belepillanthatott
az embergyártás nagy titkába. Végül eszébe jutott, hogy a titkár nagyon
meg van akadva vele. A legjobban szerette volna, úgy tűnik, ha egyáltalán
nem is lett volna. Látnivaló, hogy létezésében itt a házban senki sem hibás.
Ezek után Olbrin Joachim meg mert volna esküdni rá, hogy nem is ebben a
házban készült.
Egy idő múlva aztán elunta magát. Benyitott az egyik ajtón, azt
gondolva, hogy mégis legjobb lesz, ha magával a főkormányzóval beszél, és
azt hitte, hogy errefelé lehet. Nagy terembe ért, ahol sok műszer hevert,
de nem volt senki. Aztán ismét másik terembe, ahol magas támlás székek álltak
sorban az asztal körül. Kiért a folyosóra, belépett a szemben levő ajtón,
de az lakószoba volt, ággyal, szekrénnyel, mosdóval. Most sorra ilyen lakószobák
következtek, volt legalább háromszáz, egyik éppen olyan, mint a másik. A
folyosó kanyarodott s a szobák folytatódtak. A folyosó végén nagy előtér
volt. A tér félhomályos terembe vezetett, s itt hangokat hallott kiszűrődni.
Benyitott az ajtón és hatalmas kupolás teremben találta magát. A középen
emelvény, itt állott egy ismeretlen ember, mellette a titkár. Körös-körül
vagy ötszáz feketeruhás ember hallgatott. Joachim eleinte egy kukkot sem
értett, de aztán közelebb húzódott a homályban, és hallotta, amint a titkár
a következőket mondja:
– Amint látják, uraim, mindent elkövettem, hogy a dolog végére
járjak és megfejtsem ezt a rejtvényt, amelynél nehezebbel még egyáltalán
nem volt dolgom. Képzeljék el, egyszerre beállít egy pofa, hogy a főkormányzóval
akar beszélni, mert nem találja helyét a világban. Ostobaság, gondoltam.
Most már tudom, hogy miért nem találja helyét. Hogyan bírhatja ki a földön
olyan ember, akit nem mi készítettünk? Most van szerencsém az ügyet az igazgatóság
elé terjeszteni. Vizsgálatot indítani fölösleges. Magam ejtettem meg, és
megállapítottam, hogy a házban senkit sem terhel felelősség. Figyelmeztetem
önöket, hogy azonnal kell intézkedni, nehogy a dolog a főkormányzó úr fülébe
jusson.
A titkár szavait csend követte, aztán egy hang szólalt meg:
– Elhallgatni a főkormányzó úr előtt?
– Erre szükség van. Olyan baj származhat belőle, amit drágán fizetnénk
meg. Ezzel tisztában vannak. Vagy nem?
Újra csend lett. Egy harmadik hang szólalt meg:
– Nekem az a benyomásom, hogy ez az ember misztifikáció.
A titkár dühbe gurult: – Ha ön kíváncsi arra a fickóra, fáradjon
el a szobámba és nézze meg. Nincs iktatva, nincs receptje, nincs reakciója.
A legjobban szeretném magam is, ha misztifikáció lenne.
Erre az egész teremben nyugtalanság támadt. Sokan felálltak és
egyszerre beszélni kezdtek.
– Csend legyen – szólt a középen álló ember, nyilván az elnök –,
ne zajongjunk. Van szerencsém a titkár úr előterjesztésére a következő indítványt
tenni: szíveskedjenek figyelni. A módszer rendkívüli. De a helyzet is rendkívüli.
Úgy áll a dolog, hogy az élet befejezését rendes körülmények között az emberre
magára szoktuk bízni. Most azonban kivételt kell tennünk. Már csak azért
is, mert ez az ember nem a mi készítményünk.
– Ön azt gondolja – kiáltott egy hang –, hogy el kell pusztítanunk?
– Azt gondolom – felelt a titkár –, éspedig a lehető leggyorsabban.
E szavakra olyan csend lett, hogy Joachim saját szívdobbanását
is meghallotta.
– Bizottságot küldenénk ki – szólt az elnök folytatólag –, amely
végrehajtó hatalommal bírna. Tíz tag elég lenne.
Joachim azt gondolta, hogy ebből éppen elég, óvatosan kicsúszott
az ajtón és megindult a főkapu felé, hogy ha lehet, megszökjön. Alig ért
a folyosó közepére, szembe találta magát tíz fekete emberrel. Tudta, hogy
ez a tíz hóhér, aki őt ki akarja végezni. Futásra vette a dolgot, az egyik
oldalfolyosóba ugrott. Elloholt a liftig, ott beszállt, és találomra megnyomta
a gombot. De amint kinézett az ablakon, látta, hogy a tíz ember a másik
liften követi. Meg akart állni, hogy kiugorjon. Észrevették. A liftajtóknál
már fegyveresek állottak.
Éppen a kilencvenedik emeleten volt, amikor észrevette, hogy a
liften van egy gomb ULTRA EXPRESS jelzéssel. Megnyomta, és akkor mint a
kő, elkezdett repülni lefelé. A szomszéd lift egyszerre lemaradt. A föld
alatti négyszáznyolcvankettedik emeleten nem látott fegyverest. Megállt,
kiugrott, de a liftet tovább küldte, hadd üldözzék. Felült a villamosra
és robogni kezdett a folyosókon. Hidakon, alagutakon száguldott által. Egyszerre
csak látta, hogy szemben is jön a villamos. Megáll, kiugrik és be az ajtón.
Omega XZH-836/VII számú ajtó volt. Csupa zacskó és zsák, láda és üveg volt.
Egyetlenegyet se bírt fölemelni. Pedig szerette volna eltorlaszolni az ajtót.
A csomagokon ilyen felírások voltak: BUJASÁG, ERŐSZAK, TÉKOZLÁS. Tulajdonságok
voltak por és folyadék alakban.
Joachim látta, hogy itt nem maradhat sokáig. Keresztülnyargalt
vagy ötven termen. Mindenütt ládák, csomagok, zsákok, üvegek, hordók. Végül
egy nagy terembe ért, ahol a tetőről zuhogott a víz és kerekeket forgatott.
Turbinakészülék volt. Innen kell hogy kijárat legyen valamerre. Egyelőre
azonban csak villamossíneket látott, mellettük inalt tovább. Alig futott
száz lépést, mögötte felhallatszott a villamoskocsi dübörgése. El akarták
gázolni. Szerencsére azonban ott volt a lift. Beugrott és megnyomta a gombot.
Ezen azonban nem volt ultra express jelzés.
Meddig bírom? – tűnődött Joachim. Az üldözők liftje már közeledett.
Felrohant a föld fölötti nyolcszázadik emeletre, aztán ismét vissza. Az
lenne jó, ha a földszinten tudna kiszállni. Ha állna ott néhány gazfickó,
azt leütné, s kiugrana valamelyik ablakon. Meg is állt a földszinten, de
éppen a titkár volt az ajtónál. Újra vissza, felfelé. A háromszázötvenedik
emeleten nem volt senki. Ki akart lépni, de éppen akkor állt meg mellette
a tíz feketeruhás liftje. Gyorsan be megint. Felfelé. Most jól figyelt,
hogy hol van ember, hol nincs. Az ötszázadikon nem volt senki. Gyorsan kiugrott,
a liftet tovább eresztette. Vörös szőnyegek vezettek valamilyen nagy és
széles előcsarnokba. Az egész tér fényben úszott. Hatalmas, szépen faragott
fakapu vezetett tovább. Vörös-arany terembe lépett. Padlója csillogó fával
volt kirakva, gyönyörű bútorok álltak a fal mellett, képek a falakon. Joachimnak
azonban nem nagyon volt ideje körülnézni, futott tovább. A másik terem talán
még szebb volt. Kék színekben ragyogott a fal és a sok nemes bútor szövete.
A harmadik terem zöld volt. Onnan hatalmas ajtó nyílt tovább. Ide is benyitott,
és akkor meghökkenve állott meg.
Ilyen nagy termet még sohasem látott. Déli irányban szörnyű nagy,
egy darabból készült csiszolt ablaküveg volt. A szoba többi része két emelet
magasságban megrakva könyvekkel. A középen dobogón fekete íróasztal, tele
papírral és könyvvel. Az egész szoba képekkel és szobrokkal volt díszítve,
éspedig olyan gyönyörűséges szépen, hogy Joachim meg se tudott mozdulni.
Az íróasztal mellett férfi állott, s amikor a belépő zaját meghallotta,
lejött. Magas, erős férfi volt, negyvenhat-negyvennyolc éves lehetett, sűrű
fekete hajjal, de már sok fehér szállal a fején. A legfeltűnőbb a férfin
a keze volt, a csontos, iszonyatos akaratra és öntudatra valló keze, aztán
a kékesszürke, villamosszikra-fényű szeme. Ez a szem, mintha állandóan áramot
szikrázott volna, nem is szem volt, hanem hidegfényű hatalmas csillag.
– Mi kell, ember? – kérdezte.
Még nem tudott felelni, amikor az ajtó újra kinyílt, és belépett
a titkár vezetésével a tíz feketeruhás.
– Uram! – kiáltott a titkár, és mélyen meghajolt. Nagy csend lett.
– Beszéljen, titkár úr – szólt a férfi csendesen, hangjában egy
kis érdeklődéssel.
A titkár elmondta Joachim érkezését és esetét. Elbeszélte, miképpen
kereste a hibát műhelyről műhelyre, s hogyan vallott kudarcot mindenütt.
Végül elmondta, hogy az igazgatóságnak mit kellett határoznia.
– A rend érdekében – tette hozzá alázatosan.
– Határozott tilalmam ellenére – szólt halkan és ellentmondást
nem tűrő hangon a férfi –, persze azzal a szándékkal, hogy előttem elhallgatják.
A titkár erre lehajtotta a fejét.
A férfi egy pillanatig gondolkozott, aztán így szólt: – A dolgot
magam fogom megvizsgálni. Önöket majd kéretni fogom, ha véleményükre szükségem
lesz.
– Igenis főkormányzó úr – szólt a titkár. Mire mindannyian meghajoltak
és elmentek.
Olbrin Joachim csodálkozva nézett a férfira. Ez az ember volt a
világ főkormányzója.
Mikor azok elmentek, a főkormányzó az emelvényre lépett, széket
tett az asztal mellé és azt mondta: – Gyere és ülj le. Mi a neved?
Joachim leült és megmondta.
– Most mondd el, mi bajod.
Joachim elkezdte mondani. Elbeszélte egész élete történetét, nem
takarékoskodott a szavakkal, mert látta, hogy a főkormányzó figyelmesen
hallgatja. Végigmondta, hogyan került el hazulról, mi mindent próbált meg
életében, s hogy érlelődött meg benne az elhatározás, hogy eljön ide. Aztán
elbeszélte kalandjait ebben a házban.
– És mit akarsz tőlem tulajdonképpen?
– Elmondtam életem történetét – válaszolta Joachim –, és abból
kitűnt, hogy bizony mindent megpróbáltam, amit csak lehetett. Most már nem
tehettem mást, mint hogy eljövök ide és eligazítást kérek attól, aki az
emberiség sorsát igazgatja.
A főkormányzó egy kicsit hallgatott. Aztán felállt, a terem másik
oldalán levő szekrényhez indult, a közepén kinyitott egy fiókot, kivett
belőle valamit, visszatért az asztalhoz és leült.
Jó sokáig meredt maga elé, aztán kezét hirtelen megrázta és valamit
az asztalra dobott. Joachim akkor látta, hogy kezében arany csésze van,
s amit az asztalra dobott, az nem egyéb, mint két gyémántkocka. Szabályos
játékkocka. Olyan, amilyennel a babilóniaiak, a rómaiak, a pápai zsoldosok,
az angol tengerészek játszanak. Meg is volt számozva, fekete pontokkal,
mind a hat oldalán. Csak éppen gyémántból volt.
– Mi ez? – kérdezte Joachim.
A főkormányzó komolyan ránézett és azt mondta: – Az emberiség sorsát
intézem.
Joachim újra kérdezni akart, de a főkormányzó nem várta meg:
– Azt, hogy az ember miből, hogyan készül, azt láttad ebben a házban.
Recept, tulajdonság, összetétel, ellenőrzés, transzformáció, ágyú. Ugye?
Mindent láttál, csak azt nem, hogy az emberiséget ki vezeti. Jobbra, vagy
balra. Háborúra, vagy békére. Jóra, vagy rosszra. Szóval fel, vagy le. Most
ezt is láttad.
– Ez a sors? – kérdezte Joachim, és a kockára nézett.
– Én vagyok – felelt a főkormányzó –, és ez a kocka az én tudásom.
A két kockán levő számok összege tizenkettő volt. A főkormányzó
a kockákat visszatette a csészébe.
– Nyertél – mondta –, így hát hallgasd meg, amit mondok. Van itt
a földön, a déli sarkon, éppen a föld ellenkező felén egy másik épület.
Nem olyan fényes és nagy ház, mint ez itt, az enyém. Nyomorult viskó, és
egy öregember lakik benne. Ez az öreg is készít embereket éppen úgy, mint
én. Ebben a házban azonban senki se tud róla. Titokban tartom. Az öreg lelkeit
cseréptálakban kevergeti, a gyártás minden munkáját egymaga végzi, vegyületeit
fakanállal kavarja, konyhamérleggel dolgozik, sokáig vizsgálgat, mégse tudja
soha pontosan, hogy mit csinált. Vannak egészen hibás alkotásai, de vannak
néha tökéletesek is, amiket nem tudok utolérni. Embereit nem pontos kiszámítható
tulajdonságokból készíti, nem állandó mennyiségekkel dolgozik. Minden alkotásában
van valami, ami még nem volt. Az öreg már nagyon lassan dolgozik. Embereit
nem is a pontos ágyúval küldi a földre, hanem parittyával lövi. Régebben,
amikor még fiatalabb volt, többet dolgozott, de akkor megépítettem gyáraimat
és legyűrtem őt. Most már elmondhatom, hogy a föld az én embereimmel van
benépesítve, mert az a néhány lélek, akit ő csinál, nem is számít. Ezerötszázmillió
között ötven, vagy száz. Csepp az óceánban. A földön a különbséget észre
se veszik, és ezeknek a lelkeknek, ha nincs bennük valami különös erő, el
kell pusztulniok.
Joachim, amikor ezt hallotta, felkiáltott: – Engem is az öregember
készített?
– Az készített – felelte a főkormányzó –, és amikor megláttalak,
azonnal tudtam. Rendesen figyelemmel szoktam kísérni az öreg gyártmányainak
sorsát. Te valahogy elkerülted a figyelmemet. De nem avatkozom a világ dolgaiba.
Ha az ember kész, éljen, ahogy akar és ahogy tud. A te dolgodba sem avatkozom.
Menj vissza a földre.
A főkormányzó felállt, lement a dobogóról, a széles nagy ablakhoz
lépett, és intett Joachimnak, hogy jöjjön oda. Az ablak alatt terült el
az egész föld. Ott látszott New York, London, Madrid, Párizs, az összes
ország, sivatagok, hegységek, tavak, folyók és tengerek. Lehetett látni,
amint a sok millió ember ott nyüzsög, él a maga módján. Joachim lába a földbe
gyökerezett, amikor ezt a csodát meglátta, és szótlanul bámulta a világot,
minden népével.
– Ez az egész föld – szólt a főkormányzó –, és ott a déli sarkon
áll ellenségem kicsiny háza. Nézz körül, és mutass arra a helyre, ahol élni
akarsz. Neked adom és élj vidáman.
Olbrin Joachim erre gondolkodóba esett, aztán azt felelte: – Emberséges
dolog, amit ajánlasz, meg is köszönöm jóságodat. De bizony azt találom,
ha nem te teremtettél engem, nem helyes, hogy elfogadok tőled valamit. Majd
elmegyek az én öregemhez és annál fogom keresni igazságomat.
A főkormányzó megráncolta homlokát, szeme szikrát vetett, és ebben
a pillanatban nagyon hasonlított arra a képre, ahol Joachim a sátánt látta
ábrázolva, amint az Urat kísérti. Az egész csak egy pillanatig tartott,
aztán újra nyugodtan így szólt:
– Tégy, ahogy akarod.
Azzal csengetett, és a belépő titkárnak azt mondta: – Olbrin Joachim
számára nyitva kell tartani az utat a földre, és oda, ahová menni akar.
Azzal kezet fogott Joachimmal.
Csakhamar leért a lifthez, a földszintre, és ki a kapun. Alig vette
észre magát, megint a földön járt. Megindult egyenest délnek, mindig csak
délnek, kietlen síkságon, sötét sűrű erdőn, hegyeken, völgyeken, sok napig,
hétig ment éjjel és nappal. Tengerre szállt, evezett, evezett, amíg belefáradt,
pihent, aludt, aztán megint csak evezett. Egyszer pirkadatkor, meleg nyári
időben, távoli szigetet vett észre. Nem nagy sziget volt a rengeteg kék
óceánon. Néhány kis halom emelkedett rajta, sűrűn benőtte mindenféle szebbnél
szebb növény, cserje és fa. Kicsiny tisztásokon ezernyi virág. Amerre tartott,
az öböl kedvesen nyílott feléje. A parton egyszerű, szalmafedeles házikó,
mellette kút, körös-körül jól megmunkált földön konyhakert és virágok, megint
csak virágok. Kicsit hátrább istálló, talán tehénnek. Az udvaron tyúkok,
libák, kacsák sétáltak, s még malac is röfögött. Joachim ki se szállt, máris
megkedvelte a kis házat, a kertet és az egész szigetet.
Rövidesen partot ért. Éppen, amikor a csónak orra a fövenybe szaladt,
a házból ember lépett ki. Öreg volt, de jól mozgott. Haja sűrűn nőtt a fején,
szeme nyíltan és tüzesen égett. Jó volt belenézni ebbe a szembe, amikor
az ember pillantásával találkozott, önkéntelenül elmosolyodott. Kedves,
meleg, hamiskás arcán látszott, hogy a tréfát nem veti meg. Egészséges szája
jó étvágyról beszélt, s arról, hogy szereti meginni délben, este a maga
kis borát. Amikor beszélt, az ember még rengeteg ráncát is elfelejtette.
Hangja pedig mélyen és huncutul csengett.
– Isten hozott Olbrin Joachim – szólt az ember és kezét nyújtotta.
Joachim kezet fogott vele aztán azt kérdezte:
– Ugyan kit tisztelhetek benned, aki nevemen szólítasz?
– Én vagyok az öreg, akiről a főkormányzó beszélt neked. Mert ez
a sziget itt pont a déli sarkon áll.
– Úgy, hát akkor elérkeztem ahhoz, aki lelkemet csinálta.
– Eltaláltad. Gyere Joachim fiam, üljünk le, biztos megéheztél
a nagy úton. Én magam úgy vagyok, hogy gondolkozni se tudok, amíg reggel
nincs a gyomromban valami. Magdaléna!
A kiáltásra fiatal leány jött ki a házból. Joachim illedelmesen
köszöntötte. A leány frissen fejt tejet hozott, jó barna kenyeret tett az
asztalra, vajjal és mézzel. Nekiültek reggelizni.
– Aztán – szólt Joachim –, kinek szólítsalak, aki ilyen jószívvel
látsz engem házadban?
– Szólíts csak János kertésznek – mondta az öreg –, mert az a nevem.
– És csakugyan kertész vagy?
– Amint látod. Állatokat is nevelek, de csak úgy a háznak. A legszívesebben
növényeket. Azokból készítem az emberi lelkeket. Azt mondom teneked Olbrin
Joachim, derekasan viselkedtél. Különösen a főkormányzó palotájában. Becsületedre
válik. Szerencséd, hogy jó adag szőlőnedvet tettem beléd. Anélkül már régen
elpusztultál volna.
– Tudod – folytatta az öreg –, én nem úgy csinálom a lelkeket,
mint az a gyáros. Nem haragszom rá, sokat tudó ember. De. Majd beszélünk
még róla. Mikor a lélek összetételével készen vagyok, egy csepp vért eresztek
magamból, a lelket abba olvasztom, és úgy küldöm a földre. A gyáros azt
hiszi, hogy anélkül is lehet. Hát igaz, lehet. De az ő lelkei!
A kertész jót nevetett és ivott a tejből. Felálltak és körülnéztek
a kertben. Volt ott mindenféle virág, kék, sárga, piros, fehér, halovány,
erős, illatos, harangos, árnyékot és napot kedvelő. János kertész elmagyarázta
a nevüket és tulajdonságaikat. Aztán a házba mentek. Belül is olyan egyszerű
volt, mint kívül. Az előszobától jobbra épült a konyha, mellette a kamra
és Magdaléna kicsiny hálófülkéje. Csak éppen aludni, mert itt a déli sarkon
egész évben nyár volt, és a napot a szabadban töltötték. Balra volt a kertész
szobája és a műhely.
A középen simára gyalult asztal állott. A fal mellett a polcokon
és kicsiny szekrényekben a tégelyek, forralók, mozsarak, mérlegek, különböző
színű folyadékokkal telt üvegek voltak. Tiszta és csinos volt minden, és
Joachim ezt a helyet is megszerette.
A kertész szépen faragott szekrénykéhez lépett, kinyitotta és nagy
könyvet emelt ki.
– Látod – szólt –, itt vannak az én embereim. Nincsenek sokan.
A főkormányzó azt hiszi, hogy a sok több, mint a kevés. Nézz ide, jelenleg
csak hatvannyolc emberem él, a napokban küldöm el a hatvankilencediket.
Már csaknem kész. Ott van.
Az egyik polcról kis cseréptégelyt vett le. A tégely fenekén alig
nagyobb, mint egy babszem, piros, kicsit még nedves golyócska feküdt.
– Azért piros, mert a vért már belekevertem. Most száradnia kell.
Az ablakba tette.
– Jó a napra tenni, mert a sugarak valamilyen rejtélyes, de nagyon
kedvező hatást gyakorolnak rá. A főkormányzó itt is téved. Láttál ott a
házban napfényt? Villany és villany. A szegény lélek egyetlen természetes
fénysugarat se kap.
– És aztán? – kérdezte Joachim.
– Aztán a babszemet beleteszem a parittyába és kihajítom a földre.
Az utóbbi időben ez már nehezemre esik. Majd segítesz nekem.
Joachim ott maradt az öreg kertésznél és segített neki. A kerti
ágyakat gyomlálta, kapálta, magot vetett, virágot szedett, szárított, Magdalénának
vizet húzott a kútból, füvet kaszált a tehénnek, moslékot készített a malacnak.
Aztán, mikor az öreg elkészült egy-egy lélekkel, ketten együtt fölmentek
a kis dombra. Erről a dombról, éppen úgy, mint a főkormányzó szobájának
ablakából, az egész földet be lehetett látni. Még az északi sarkon álló
rengeteg palotát is látták fekete cédrusfáival és százezer lépcsőjével.
A dombon leültek, az öreg elővette könyvecskéjét, a térképen megmutatta
Joachimnak, hogy a babszemet hová hajítsa.
– Látod ott, az ázsiai pusztaságon azt a sátortábort? No jó, amott
balról az ötödik sátor. Ott alszik az a tatár. Én csináltam. Oda hajítsd.
Joachim a babszemet a parittyába tette, jól megcélozta a tatárt,
lendületet vett és elhajította. A kis babszem felrepült a levegőbe és abban
a pillanatban füstölni kezdett, aztán meggyulladt és kicsiny lángocskával
égve repült át a hatalmas téren.
– Ez a próba – szólt az öreg kertész. – A jól készített lélek úgy
száll a földre, mint az égő láng. Jól van Joachim fiam, jó dobás volt.
A kis láng éppen eltalálta a tatárt.
Alkonyatkor gyakran felsétáltak ide kettesben, leültek a dombon
a kőre és nézték a világ forgatagát, nagy városok sürgését, háborút, szerencsétlenséget,
lakomákat, szerelmes lényeket, tűzvészt, ünnepeket. Joachim egyáltalán nem
tudott jobbat, mint napi munka után ide jönni és nézni a világot, amíg csak
besötétedik. Mikor az esti csillag feltűnt, újra felállt és lement a házhoz,
ahol a nagy platán alatt Magdaléna már megterített. Ott állt a párolgó leves,
a kupa bor és a kenyér.
Ez a sorsom? – kérdezte önmagától. Ez az a hely, ahol végre megnyugodhatok?
Ide kellett jönnöm végül, és itt fogok meghalni, mikor éveim beteltek?
Volt ok arra, hogy ilyen kérdéseket intézzen önmagához. János kertész
ugyan beavatta minden munkájába. Megérkezése után nem sokkal már ismerte
a virágokat, és azt is sejtette, hogy az öregnek mi a titka. Talán nem is
valódi virágok ezek itt, hanem – de csend! Ki tudja? Hátha minden virág
lélek? Tudta, hogyan kell bánni ezzel, meg amazzal. Mikor kell öntözni,
mikor kapálni, mikor szedni virágát, meddig szárítani, megaszalni, vagy
csak fonnyasztani s megerjeszteni. Tudott volna már ő maga is lelkeket készíteni,
és munka közben gyakran jutott eszébe olyasmi, hogy milyen szép lenne ilyen
virágból és olyan virágból embert készíteni.
Meg is mondta az öregnek, s az így felelt:
– Látszik, hogy én csináltalak. A lelkek nekem is úgy jutnak eszembe.
Nem pedig úgy, mint a receptek. Amint kapálgatok, egyszerre csak
megnyílik bennem valami, és mintha képet látnék. Olyankor nagyon
odafigyelek, a képet jól megnézem, mert tudom, hogy az a lélek képe. Rögtön
találgatni kezdem, ugyan milyen növényből tudnám megcsinálni. Előveszem
ezt a piros csengetytyűt, aztán azt a kesernyés magot, méregzöld levelet
is teszek hozzá, jó illatosat, babért vagy mentát. Néha sokáig készül el.
Van úgy, hogy egyszerre hármon, négyen is dolgozom. Bizony Joachim fiam,
olyan ez, mint a művészet, nem pedig olyan, mint a főkormányzó hiszi: tudomány.
Sose fogok tudni annyit, mint ő. Sokkal, sokkal okosabb nálam. De szíve
nincs neki. S hová jut az ő nagy okosságával? A kockához. Nekem ilyesmire
nincs szükségem. Így beszélgettek sokszor, a délelőtti napon, mialatt a
kerti ágyak között dolgoztak. De arról, hogy mi lesz Joachimmal, nem esett
szó. Pedig szegény Olbrin Joachim szerette volna tudni már, hogy
megy, vagy marad. Már csak azért is, mert nagyon szeretett volna
maradni. Nemcsak a kert, a munka, a kertész, a hely miatt. Úgy állt a dolog,
hogy Magdaléna kezdett nagyon is a szívébe fészkelődni. S akkor egy este,
mikor fent ültek a dombon, Joachim megkérte az öreget, határozzon sorsa
felől.
– Megmondtam neked, fiam – szólt János kertész –, hogy nem csinálok
senkinek sorsot. Nincs nekem kockám, és nem is lesz. Ha maradni
akarsz, maradj, ha menni, menj. Tudom, szívesen vagy itt. Én is
szívesen látlak. Sokat segítesz nekem, meg aztán kedveljük is egymást. Ami
pedig a nyugtalanságot illeti? Miért nem beszélsz róla? Ne vágj közbe. Nem
vagyok vak, te Joachim. Látom, hogy Magdalénával majd elnyelitek egymást.
Keljetek egybe, építsetek házat az öböl túlsó oldalán, szép hely van elég.
Én majd gondoskodom arról, hogy a házasságból derék, szép lelkek szülessenek,
talán olyan lélek is megszületik majd, aki engem, ha kivénülök, helyettesíteni
fog, és utódom lesz. Csak beszélj Magdalénával, hiszen máris egy
kicsit maflának tart, amiért körülötte ólálkodsz és még csak a kezét se
fogod meg. Kívánatos leány az. Sima, mint az olaj, illatos, mint a jázmin,
és édes, mint az akác. Tavaszleány ez a Magdaléna, egészen neked való.
Mikor az öreg kertész így beszélt, Olbrin Joachim szeméből
bizony kipottyant az öröm könynye. Megfogta János kertész kezét és rátette
az arcát. Így maradt sokáig, fejét az öreg kezében nyugtatta, mialatt
a föld lassan az esti homályba süllyedt és a vacsoracsillag a nyugati
égbolton kigyúlt.
/forrás: Hamvas Béla - Babérligetkönyv, második rész/
