„Annyi könyvet olvastam, de a legtöbbet elfelejtettem. De akkor mi a célja az olvasásnak?” – tette fel kérdést a tanítvány a Mesterének.
A Mester abban a pillanatban nem válaszolt. Néhány nap múlva azonban, miközben ő és a fiatal tanítványa egy folyó közelében ültek, azt mondta, hogy szomjas, és megkérte a fiút, hogy hozzon neki vizet egy régi piszkos szitán, amely ott hevert a közelükben.
A tanítvány összerezzent, mivel tudta, hogy ez egy igen értelmetlen kérés.
Mivel azonban nem tudott ellentmondani Mesterének, megfogta a szitát és nekilátott ennek az abszurdnak tűnő feladatnak. Valahányszor belemártotta a szitát a folyóba, hogy vizet merítsen, néhány lépés után egy csepp sem maradt a szitán.
Több tucatszor nekiveselkedett, de bármennyire is igyekezett gyorsabban futni a partról Mesteréhez, a víz továbbra is áthaladt a szitán, és útközben elveszett.
Kimerülten leült a Mester mellé, és így szólt:
„Nem tudok vizet hozni azzal a szitával. Bocsáss meg, Mester, ez lehetetlen, elbuktam a feladatomban.”
„Nem – válaszolta az öreg mosolyogva –, nem buktál el. Nézd meg a szitát, most olyan, mintha új lenne. A lyukain átszűrődő víz megtisztította.”
“Amikor könyveket olvasol – folytatta az öreg Mester – olyan vagy, mint a szita.”
“Nem baj, ha nem tudod megőrizni az emlékezetedben mindazt a vizet, ami árad beléd. Hiszen a könyvek az ötleteikkel, érzelmeikkel, érzéseikkel, bölcsességükkel, tudásukkal – amit a lapok között megtalálsz – megtisztítják elmédet és szellemedet, és jobb és megújult emberré tesz. Ez az olvasás célja.”
/Forrás: http://orommelaziskolaban.hu/
