A másik én..

"Rettenetes.. bénító érzés, amikor felbukkan.. az a bizonyos idegen, a másik éned. Másé a karod, a lábad, a szemed. Egy álmatlan, nyughatatlan idegen, aki megy tovább, eszik tovább, él tovább." (The Brave One)



Bár már többnyire meggyőződésünk, hogy a többszemélyűség a skizofrénia kezdő és/vagy haladó fázisa, pedig nem. Még csak nem is skizofréniáról beszélünk, ha arra eszmélünk, hogy „nem ismerünk magunkra”. Amivel önmagába véve nem is lenne –és nincs is- baj, nevezhetnénk ezt akár „változásnak” is, még ha akaratlanul is történik..

Naponta változunk, az idő minden intervallumában, minden percében, és ennek tudatába is vagyunk. Ha aprólékosabban tagolnánk a „változás” fogalmát, akár az olyan példákat is fel lehetne hozni, mint a körömnövekedés vagy az emberi mivoltunk velejárója, az öregedés. De nem az efféle csekélynek mondható (de nem annak titulált) változás az, ami alapjában átformál minket és ez által a bizonyos „másik én”-ről beszélhetnénk. A fenti példák létünk velejárói. Ugyanakkor a bennünket ért külső és ez által belső hatások azok, amelyek képesek az eddigiekben valósnak hitt mivoltunk akár gyökeresen is megváltoztatni. És (helyesírás szabályai rulz) itt tör felszínre a/egy „másik én”. Leggyakrabban „egy” gyerekkori –évekig, évtizedekig lappangó- sérelem vagy bántalom. Egykori vagy akár gyakori csalódásokkal való küszködésünk eredménye.

Egyszerűsítve: Traumatikus események.. Melyek gyökeresen átformál(hat)ják, megváltoztat(hat)ják személyiségünket és innentől kezdve, már egy „másik én”-ünkkel szembesül(het)ünk. Szembesülünk is, de remélve hiszünk.. hiszünk abban, hogy ez egy átmeneti állapot. Nem fogadjuk el azt a tényt, hogy a változás okkal történt, amennyire az előzményeket oknak nevezhetjük. Ugyanakkor azt sem, hogy nem az vagy aki lenni szeretnél –aki voltál –aki vagy és –aki leszel, hanem az, akinek akkor és most érzed magad. A változás, mint folytonos történés, nem minden esetben a problémáink következményének szüleménye. Változunk, érünk, butulunk. Több átmenet közül választhatnánk, de nem vagyunk képesek elfogadni az épp aktuális szerepünket. Ahogy azt sem, hogy a változás az aktuális öröm ill. bánat-érzésünk nem ésszerű feldolgozásának hatására bukkan fel, hogy kezelni tudjunk korábban számunkra érthetetlen helyzeteket.

A „másik én”-ünk mindannyiunk jellemét képezi, akár egy védelmi opció, csak szükséghelyzetben lép érvénybe és a végsőkig kitart. Segít feldolgozni az épp aktuális „feldolgoznivalót” –de nem úgy, mint egy húsüzem-. Miután pedig a tudni való le tudva, nem hagyjuk pihenni hősünket. Átvesszük a szerepét, bőrébe bújnánk –bújunk-, hisszük, hogy az lehetünk, aki nem vagyunk és így elveszítjük önmagunk fölött is az uralmat.

„Egy régi indiai mese szerint a kisegér, a macskától való félelme miatt, állandó szorongásban élt. Egyszer egy varázsló megszánta, és macskává változtatta. De akkor meg a kutyától félt. Ezért aztán a varázsló kutyává változtatta. Ettő1 kezdve meg a párductól kezdett el félni. A varázsló ekkor párduccá változtatta. Erre meg a vadásztól reszketett. Itt aztán a varázsló feladta. Visszaváltoztatta kisegérré, mondván:
- Bármit is tennék, úgysem segítene rajtad, hisz a szíved egérszív." (Anthony de Mello S. J.)

Próbálkozhatunk önmagunkra ill. „másik én”-ünkre példaképként tekinteni, de mindaddig, amíg nem tudjuk eldönteni, hogy mely szerep az ami leginkább jellemez, mindaddig amíg nem elégszünk meg „saját énünk” sajátosságaival, és nem fogadjuk el tökéletlen bár már a tökéletlenség tökéletességévé válására törekvő „énünk” egyedi megnyilvánulásait, addig nem dönthetjük el, hogy „álom ez vagy valóság”, vagy épp fordítva.

„Nincs visszaút a régi énemhez. Õ nincs többé. Már csak ez az idegen létezik.. a másik én. " (The Brave One)

Körhinta..

Az élet egy körhinta. Az ember száguld, s azt hiszi, hogy előbbre jut, pedig csak egy helyben forog. Ott állsz meg, ahol beszálltál. Nem új útvonal nyílik meg ott, hanem ugyanaz a körforgás ismétlődik meg. S mire egy új megálló jön, észreveszed, hogy ott vagy, ahonnan elindultál. Nem lettél se okosabb, se bölcsebb, se boldogabb. Csak élményeid voltak, amiket újaknak éreztél, pedig nem voltak egyebek állandó ismétléseknél. Ugyanazokat a hibákat követed el ismét és ismét, hiába fogadkozol, hogy ezután okosabb leszel. Csak illúzió, hogy ezután más lesz.

Ne itélj..

Józanító arra gondolni, hogy nem szolgálattal, hanem szemlélődéssel, látással tudunk legjobban szeretni. Ha szolgálod az embereket, akkor segíted, támogatod, vigasztalod őket, fájdalmukat enyhíted. Ha belső szépségükben és jóságukban látod őket, akkor átalakítasz és teremtesz.

Gondolj néhány emberre, akiket szeretsz, s akik hozzád is vonzódnak. Próbálj meg mindegyikre úgy érezni, mintha most látnád őket először, s ne engedd, hogy múltbéli ismereted és velük kapcsolatos élményeid befolyásoljanak, akár kellemesek, akár kellemetlenek voltak azok. Keress olyan dolgokat, melyek eddig esetleg elkerülték figyelmedet a megszokottság miatt. A megszokottság, ismertség, ugyanis áporodottságot, vakságot és unalmat szül. Nem szeretheted azt, amit nem fedezel fel állandóan, újra és újra.

Különleges vagy..

Ha valaki azt mondja neked, hogy mennyire különleges vagy, pontosan csak ennyit mondhatsz: "Ez a személy, figyelembe véve sajátságos ízlését és szükségleteit, vágyait és kivetítéseit, különleges kívánsággal viseltetik irányomban, de ez semmit sem mond az én személyemről. Valaki más egészen közönségesnek fog tartani, de az sem mond rólam semmit sem." Tehát abban a pillanatban, amikor elfogadod a bókot, és átengeded magad az örömnek, akkor hatalmat adsz ennek az illetőnek önmagad felett.

Azon fogsz fáradozni, hogy ő továbbra is különlegesnek tartson. Állandóan attól fogsz rettegni, hogy talál valaki mást, aki még különlegesebb lesz számára, s te kirepülsz a kegyeiből.

Nyereség és Veszteség..

Idézd fel magadban azt az érzést, amit akkor érzel, ha valaki megdicsér, ha elismernek, elfogadnak, megtapsolnak. Aztán állítsd szembe azzal az érzéssel, ami akkor keletkezik benned, ha a napkeltét vagy a naplementét nézed, vagy csak a természetet úgy általában; ha olyan könyvet olvasol, vagy olyan filmet nézel, amit teljesen élvezel. Ragadd meg ennek az érzésnek az ízét, és hasonlítsd össze az elsővel, azzal, ami akkor keletkezett benned, amikor megdicsértek. Lásd meg, hogy az első érzés öndicsőítésből, önreklámozásból született! Földi érzés ez. A második viszont egyfajta beteljesülés eredménye, lelki érzés.

Van egy másik ellentét is. Idézd fel azt az érzést, amit akkor érzel, ha sikeresen megoldasz valamit, ha elérsz valamit, ha feljutsz a “csúcsra”, ha megnyersz egy játékot, fogadást vagy vitát. Állítsd szembe azzal az érzéssel, ami akkor ér, ha igazán örömmel végzed a munkád, ha teljesen elmerülsz abban, amit éppen csinálsz. S vedd észre ismét a földi és lelki érzés közti minőségi különbséget!

Más. Emlékezz vissza, milyen érzés volt az, amikor hatalmad volt, amikor te voltál a főnök, felnéztek rád, amikor az emberek tőled kaptak utasítást, vagy amikor népszerű voltál. Most állítsd szembe ezt a földi érzést a meghittség érzésével, az együttlét érzésével – azokkal a percekkel, amikor mindenestül jól érezted magad egy barátod vagy egy csoport társaságában, ahol vidámság és nevetés volt.

Miután elvégezted ezeket az összehasonlításokat, próbáld meg megérteni a földi érzések lényegét, ami nem más mint önreklámozás és öndicsőítés. Ezek az érzések nem természetesek, a társadalom és kultúra hozta létre őket, hogy termelővé és ellenőrizhetővé válj. Ezek az érzések nem termik meg azt a táplálékot és boldogságot, melyeket akkor érez az ember, amikor a természetben gyönyörködik, vagy barátai társaságának, illetve a munkájának örül. Ezeket az érzéseket azért kreálták, hogy izgalmat, feszültséget, végül is ürességet keltsenek.

Figyeld meg ezután magadat a nap, illetve a hét folyamán, és vizsgáld meg, hogy cselekedeteid közül hány volt, ami nem volt átitatva az ilyen izgalmak iránti vággyal, melyek csak ürességet teremnek: a figyelem, elismertség, hírnév, népszerűség, siker és hatalom iránti vággyal! Nézz a körülötted lévő emberekre is! Van-e egy is köztük, akit nem fertőzött még meg az ilyen földi érzések iránti vágyódás? Egy is, akit még nem irányítanak ezek az érzések, aki nem éhezi őket, aki még nem tölti ébrenlétének minden percét tudatosan vagy tudattalanul ezeknek a keresésével? Ha rájössz erre, megérted azt is, hogyan próbálják az emberek megnyerni a világot, s hogyan veszítik el közben a lelküket. Mert így az életük üres és lelketlen lesz.

Álmodok..

- Mit csinálsz?
- Álmodok.
- Ébren?
- Ébren.
- Úgy nem lehet.
- Én tudok.
- Hogyan?
- Azt nem tudom, de nekem megy.
- Miről álmodsz?
- Mindenről, ami jó.
- Például?
- Egy tökéletes világról.
- És mire jó ez?
- Ilyenkor nem fáj semmi, egyszerűen csak elmegyek egy másik világba, ahol minden úgy van, ahogy én akarom, ahol nem kell félni, nem kell aggódni, nem kell semmit csinálni, amit nem akarok, egyszerűen csak boldognak lenni.
- Akkor, ha nem álmodsz szomorú vagy?
- Nem, csak nem mindig vagyok boldog.
- De mindig vidámnak látszol!
- Te úgy látod.
- Az hogy lehet?
- Mert azt akarom, hogy úgy lásd.
- És, hogy csinálsz úgy, mintha boldog lennél, ha nem vagy az?
- Egyszerűen. Csak elmegyek az álomvilágomba.

A győztes és a vesztes..

- A győztesnek mindig van terve.
- A vesztesnek mindig van kifogása.
- Győztes: „Engedd, hogy segítsek neked!”
- Vesztes: „Az nem az én feladatom!”
- A győztes minden problémára talál megoldást.
- A vesztes minden megoldásra talál problémát.
- A győztes összehasonlítja a teljesítményét a céljával.
- A vesztes összehasonlítja a teljesítményét a másikéval.
- Győztes: „Ez nehéz, de nem lehetetlen.”
- Vesztes: „Ez lehetséges, de nehéz.”
- A győztes mindig egy része a válasznak.
- A vesztes mindig egy része egy kérdésnek.

Egyedül az számít, hogy mit teszel, és nem az, hogy mit ajánlasz másoknak.