Mire való a csönd?

A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:
- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
- Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
- Saját arcunkat látjuk a kútban!
- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.


(Erhart Kaestner)

A békák példázata..

Volt egyszer egy csoport béka, akik versenyezni akartak.

Egy nagyon magas toronyba akartak feljutni.
Sok néző gyűlt össze, hogy figyeljék a versenyt és bíztassák a békákat.

Elkezdődött a verseny...
A nézők közül senki nem hitt abban, hogy egy békának is sikerülni fog feljutni a torony csúcsára.

Ilyeneket mondogattak:
„Oh, de fárasztó!!!
Sosem fognak feljutni!“

Vagy:
„Semmiképp nem sikerülhet, a torony túl magas!“
A békák kezdtek lemaradozni egyetlenegy kivételével, aki élénken kapaszkodott felfele...

A nézők kiabáltak:
„Ez túl fárasztó! Senki sem fog feljutni!“
Egyre több béka gondolta meg magát és fordult vissza... ...Csak az az egy haladt tovább kitartóan.. Egyáltalán nem akarta feladni! Végül mindegyikük feladta, azt az egy békát kivéve, aki hatalmas ambícióval és kitartással egyedül jutott fel a torony csúcsára! Ezután a többi béka és a nézők is meg akarták tudni, hogyan sikerült neki az, amit mindannyian lehetetlennek hittek.
Egy néző odament a békához és megkérdezte, hogyan volt annyi ereje hogy feljusson a csúcsra.

Ekkor derült ki, hogy a győztes béka SÜKET volt!

(A tanulság: Sose hallgass azokra az emberekre, akik mindig negatívok és pesszimisták, mert ők elrabolják a legszebb vágyaidat és reményeidet, amiket a lelkedben hordozol! Gondolj mindig a szavak erejére, mert bármit hallasz, vagy olvasol, befolyásolja tetteidet! Légy MINDIG OPTIMISTA! És leginkább légy egyszerűen SÜKET, ha valaki azt mondja, hogy nem tudod megvalósítani álmaidat! Bármi sikerülhet neked ha igazán akarod!)

Beszélő fák..

Élt egyszer egy dombtetőn három fa. Gyakran beszélgettek, elmondták egymásnak álmaikat, vágyaikat.

Az első fa egyszer így szólt: - Belőlem egy kincsesláda lesz. Megtöltenek majd arannyal, ezüsttel és sok - sok drágakővel. Külsőmet is megfaragják, mindenki csodálni fogja szépségemet.

A második fa is elmondta vágyát: - Belőlem hatalmas hajót fognak ácsolni az emberek. Császárok és királyok fognak utazni rajtam, hogy bejárják a Föld minden zeg-zugát. Utasaim biztosnak fogják érezni magukat rajtam!

A harmadik fa is beszélni kezdett: - Szeretnék magasra megnőni, hogy az erdő legmagasabb fája legyek. Az emberek mindenhonnan látni fognak engem a dombon, én pedig arra fogok gondolni, hogy nagyon közel kerültem az istenhez és a mennyek országához. Minden idők legmagasabb fája lesz belőlem, az emberek örökké rám fognak emlékezni.

Elmúlott néhány év, jöttek a favágók.

Megnézték az első fát és az egyik ember azt mondta: - Ez a fa nagyon erős, ha kivágom, biztosan megveszi tőlem az asztalos, és nekifogott, hogy a fát kivágja. A fa nagyon boldog volt, mert tudta, hogy az asztalos belőle kincses ládát fog készíteni.

A második fánál is megszólalt egy favágó: - Ez egy nagyon magas fa, a hajógyárban biztosan jó pénzt fogok kapni érte. - A második fa is boldog volt, érezte, hogy álma beteljesült. Nagy hajót fognak ácsolni belőle.

Amikor a favágók a harmadik fához értek, az nagyon elszomorodott. Úgy érezte reményei szertefoszlottak. Egy favágó megszólalt: - Ezzel a fával nincsenek terveim. Kivágom és anyagát elteszem.

Az első fából az asztalos egy jászolt készített. Betették egy istállóba és
megtöltötték szénával.

A második fából egy kis halászcsónak készült. A fa reményei, hogy fedélzetén császárok és királyok fognak hajózni, széjjelfoszlottak.

A harmadik fát szálfákká vágták össze és darabjait egy sötét helyre rakták.

Sok év múlott el és a fák már megfeledkeztek álmaikról.

Egy napon egy asszony és egy ember jött be az istállóba ahol az asszony egy gyermeket hozott a világra és a kisdedet elhelyezte a szénával telt jászolba, amely az első fa anyagából készült.

A fának eszébe jutott egykori álma és rájött arra, hogy a világ legnagyobb kincsét őrzi.

Ismét elmúlott sok- sok év és néhány ember beült egy csónakba, amely a második fa anyagából készült. Az emberek közül az egyik fáradt volt és elaludt. Nagy vihar tört ki és a fa arra gondolt, hogy a belőle készített csónak képtelen lesz ellenállni a hullámoknak. Az emberek felébresztették alvó társukat, aki felállt, a szél felé fordult és elkiáltotta magát: "Béke veled!". A vihar egy csapásra elmúlt.

A fa, amelynek anyagából készült a csónak, rádöbbent arra, hogy fedélzetén a királyok királya tartózkodik, aki képes volt még a legerősebb vihart is lecsendesíteni.

Végül valaki jött, vállára tették neki a harmadik fa szálfáiból készített keresztet. Terhét egy város utcáján vitte, ahol az emberek szidalmazták és gúnyolták őt. Amikor megálltak, az embert felszögezték a keresztre amit azután felállítottak a dombon.

A harmadik fa rádöbbent arra, hogy álmai neki is megvalósultak, erős maradt, magasan áll egy domb tetején, és nagyon közel került Istenhez mert Jézus testét hordja magán.

Amikor úgy látod, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt elgondoltad, jusson eszedbe, hogy az Istennek tervei vannak veled. Ha hiszel benne, meg fog ajándékozni terved megvalósításával.

Mind a három fának álmai valóra váltak, talán nem éppen úgy, ahogyan azt egykor elképzelték.
Mi sem tudhatjuk, hogy az Istennek milyen tervei vannak velünk.

Még, ha olyanok is, amilyennek nem vártuk, mert az ő útjai kifürkészhetetlenek.

Virágtemetés..

Volt egyszer egy ember, aki az õ háza udvarán oszlopot épített az õ Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kõbõl építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcsébõl, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az õ Istenének.
És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelsõ szél összedönti.
És jött az elsõ szél: és nem döntötte össze.
És jött a második szél: és az sem döntötte össze.
És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.
És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára. és ledöntötték az õ oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az õ udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az õ Istenének.
És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kõbõl, hanem megint sok-sok apró homok-szemcsébõl és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.

(Wass Albert - Szentgotthárd, 1926. november 14.)

Bölcsesség..

“Valahányszor elindulsz otthonról, húzd be az állad, emeld fel a fejed, és szívd tele a tüdőd levegővel, idd be a napfényt, köszöntsd mosolyogva a barátaidat, és szívvel-lélekkel szoríts mindekivel kezet. Ne félj attól, hogy félreértenek, és egy pillanatig se törődj az ellenségeiddel. Döntsd el határozottan mi a szándékod, aztán pedig egyenesen törj a cél felé.

Legyen szemed előtt a magasztos cél, amit kitűztél magad elé - és akkor egy idő múlva észreveszed, hogy öntudatlanul is megragadod azokat a lehetőségeket, amelyek vágyaid teljesüléséhez szükségesek, ugyanúgy, ahogy a korallállatka kiválasztja a tenger habjaiból mindazt, amire szüksége van. Képzeld önmagadat annak a tehetséges, komoly, hasznos embernek, aki lenni akarsz, és ez a gondolat óráról órára jobban átalakít majd, hogy saját eszményedet megközelítsd… A gondolat minden, őrizd meg e helyes lelki magatartást: a bátorság, az őszinteség, a jó kedély szellemét. A gondolkozás szinte alkotás. Minden jó dolognak a vágy a szülője, és midnen őszinte imádságot meghallgat az ég.

Olyanokká leszünk, amilyenekké szívünk mélyén lenni szeretnénk.”

(Elbert Hubbard)

Kétféle beszélgetés van..

Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok - színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő.
Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá.
Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barát­ra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki.

A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka.”

(Müller Péter: Szeretetkönyv)

A kisfiú meg az üres virágcserép..

Egyszer régen élt egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán: hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt:

"Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom." Nyomban megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat, és kihírdette:

- Aki ezekbõl a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom!

A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindanyian szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Szon Il is szorgalmasan öntözte a magvakat, de hiába teltek a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak csak nem akartak kicsírázni.

"Milyen különös" - álmélkodott Szon Il, s végül az édesanyjához fordult segítségért.

- Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte.

- Talán másik földbe kellene átültedned õket - tanácsolta anyja.

Szon Il átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlõdésnek. Hamarosan felvirradt a nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek meg az utcára tódult, és szorongatták a szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt elõttük, de bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán.

Az egyik ház elõtt azonban megpillantotta a pityergõ Szon Ilt, aki üres virágcseréppel álldogált az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút:

- Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az üres virágcseréppel? - kérdezte tõle.

Szon Il hüppögve mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlõdésnek.

A király ennek hallatára karjába kapta Szon Ilt, és boldogan kiáltotta:

- Ez az én becsületes kisfiam!

Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és egyikük lármázni kezdett:

- Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcsréppel?

A király ekkor így szólt:

- Minden virágmag, amit a gyermekeknek kiosztottam, fõtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük.

Az emberek erre helyeslõen bólogattak, a gyemekek pedik, akik a pompás virágokat szorongatták, igencsak elszégyelték magukat hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.