Volt egyszer egy csacska kicsi libuska, aki az itató felé menet találkozott a gólyával és beleszeretett a délceg, magas, elegáns madárba. Imádta minden mozdulatát, létét, előkelőségét és nagyon boldog volt, hogy "mindez a jelenés" figyelemre méltatta őt és időt szánt a vele való találkozásokra.
Csakhogy a boldogság rövid életű volt, mert kiderült, hogy a gólyának saját fészke van, ahol gólyáné várja a csemetékkel. Hogy minden szava és tette csak hazugság volt és megtévesztés. Szegény libuci nagyon roszzul lett, csak sírt és sírt és a csőrét lógatta az itatónál, míg a többiek vidáman lubickoltak.
Egyszer egy kiskacsa kedves, megértő szavakkal illette és vígasztalta, vígasztalta napról napra, amitől a kisliba ismét fontosnak érezte magát. Fájdalmában és felejteni vágyásában csillogó szemekkel megkérte a kedves kiskacsát, hogy bújjon hozzá, mint ahogyan azt a gólya is tette. A kiskacsa először elgondolkozott, nem értette a kérést. Majd közelített egy lépésnyit, hiszen valahol imponált is neki, hogy a kisliba kedveskedésre vágyik és pont őt kéri meg rá. Tétovázásában el is gondolkozott: "hiszen épp pár napja még azon zokogott, hogy kijátszotta, becsapta és ő mennyire szereti, most pedig hirtelen gyorsan az ő nyakába ugrana minden különösebb előzmény nélkül?" Így ismét hátrált egy lépést.
Bizonytalanságát látva a libácska előrébb lépett, hogy hát ő szívesen fészkelne is vele. Mire a kiskacsa ismét csak meghátrált, mivel ők ketten csak nem ugyanabba a fajtába tartoznak, ő kacsalányt szeretne magának a fészekrakáshoz, meg egyébként sem lehet csak úgy egyik napról, egyik pillanatról a másikra kiszeretni a gólyából és beleszeretni egy kacsába, ez képtelenség. Úgy érezte,hogy csak a jóságát akarják kihasználni, őt magát pedig egyszerűen csak használni. Csalódott a pillanatban, a barátságban és a libácskában is. Közölte a libucival, hogy ő ezt így nem érzi. Nem érzi önmagában, a lelkében, a létében, tehát jobb, ha elválnak az útjaik és a liba ne is forgasson ilyen és ehhez hasonló gondolatokat a fejében, mert az nem a teljes igazság. Kérte, nézzen mélyen önmagába. Jusson inkább önmagával és az érzelmeivel közös nevezőre és ne kapaszkodjon a másik tollába a felejtés reményében.
A libácska mindebből csak annyit értett meg, hogy őt akkor most jól elutasították szárnyas és női mivoltában is. Gőgjében jól kikiabálta az itató minden látogatója előtt, hogy a kiskacsa milyen gonosz is volt vele, anélkül, hogy elmondta volna valójában, miért is ennyire sértődött. Mire az szegény még bocsánatot is kért tőle vélt és el nem követett bűnéért. Úriember módra viselkedett. Nem fűzött hozzá semmit, nem kérdezett, csak bocsánatot kért és behúzta a nyakát a szárnyai közé, hogy ne is hallja tovább a zavaró gágogást.
A libuci önelégülten mosolygott, hogy akkor lám most győzött, és elégtételt vett a gólya okozta fájdalmain is, hiszen bosszút állt egy hímen.
De nem látta át egyáltalán, hogy olyan valakit bántott ok nélkül, aki csak segíteni szeretett volna a bánatán és nem megbántani akarta. Ekkor érkezett a szamár, aki már nem bírta tovább hallgatni a felesleges rikácsolást és gyorsan barátja a kacsak védelmére kelt. Válaszolt a libucinak, hogy hát ez így mégsem egy szép dolog, az egész itató előtt lejáratni valakit egy vélt és el nem követett bűne miatt. De a libuci csak a magáét hajtotta.
Közvben a gólya békázásra tanította csemetéit a közelben mindent látva, hallva, a szokásos elegáns, nemtörődöm modorában. Ezt látván a libának még inkább forrt az epéje és csúnya szavakkal illetve a szamarat mindennek lehordta azt, pedig szegény jószág csak a jómodorra akarta felhívni a figyelmét. A végén a szamár is beleunt a felesleges vádaskodásba és szomorú fejlógatással elhessegette a buta kislibát, hogy menjen csipegetni az itató másik oldalára, hátha ott talál magának való társaságot, akik hasonlóan rosszmájúak, és ne rontsa a levegőt ott, ahol nem kívánatos az ilyen fajta megnyilvánulás.
Erre a kisliba még inkább megsértődött. Gőgje és hiúsága még kevésbé hagyta nyugodni. Ismét csak fújt, prüszkölt és gágogott, mire a hangzavarra a tornácra kilépő gazda is felfigyelt. Jól szemügyre véve hangoskodó libáját el is gondolkozott: "hmmm, ez a liba, jól megvastagodott, biztosan szép nagy mája lehet, csinálok vacsorára dinsztelt libamájat fokhagymával és jól megeszem friss kenyérrel".
Innen már nem volt menekvése a libának. Máját serpenyőben, húsát a sütőben sercegtették. Az itatónál ismét beállt a megszokott csend és nyugalom. Csak a békák brekegését lehetett hallani, mivel a gólya valahol másutt halászott.
Mi ebből a tanulság? Hogy hiába hibáztatsz másokat a saját hibáidért, a sértésekkel elért álgyőzelmeidért prémiumot nem adnak, csak a májad nő tőle, de nem a tekintélyed, a barátok elhagynak és egyedül maradsz, mint a kisujjad.. sőt, a végén még ki is nevetnek a hátad mögött, hiszen te még a gólyánál is csúnyábban viselkedtél, akinek a bűne, hogy egy kis élvezetért hazudott, te pedig a gőgöddel a pozitív kapcsolataidat tetted tönkre. Libák, gólyák és kedves kiskacsák mindig is lesznek ezen a világon. Ugyanúgy, ahogy szomorúan bólogató szamarak is. De ott, ahol megsértik a vélt hiúságát valakinek, általában valamilyen módon várható a bosszú is. Az mire jó? Szerintem, nem sok értelme van. De akinek elborul az elméje fájdalmában az nem épp így gondolja. Próbáljunk meg néha odafigyelni a mások érdekeire, gondolataira és fájdalmára is ne csak önző módon a sajátunkra.
