Halottaknak napján..

 

 

 

 

 

 

 

 

Halottaknak napján, gondolkozz el, kérlek!
Mennyire fontosak azok, akik élnek?
Milyen gyakran gondolsz rájuk szeretettel?
Jelenthet-e annyit, mint ki régen ment el?

Ilyenkor az ember temetőbe jár ki,
Elmúlt szeretteit véli megtalálni.
Közben annyin élnek magányosan, távol,
kire nem jut idő, kit a szív nem ápol.

Pedig a halottak a szívünkben élnek.
A hétköznapokba bőven beleférnek.
Miért nincs az élőkért ugyan ilyen ünnep,
ami lángra gyújtja apró mécsesünket.

Aki elment, jól van, csak egy más világon,
s nem tud örvendezni levágott virágon.
Földdé porladt testet látogatsz a sírnál.
Élőkért tehetnél, a helyett, hogy sírnál!

Oly sok a magányos, kinek nem jut semmi.
Ki örülni tudna, ha tudnák szeretni.
Ám ezt meg se látod - tudod - attól félek.
Megbékélni kéne, s nem visz rá a lélek.

Vársz, amíg késő lesz, mikor már nem bánthat,
akkor száll szívedre, majd a gyász, a bánat.
S jön halottak napja, s mész a temetőbe,
bocsánatot kérni, s elbúcsúzni tőle...

(Aranyosi Ervin)

A múlt.. I.

“A tegnap történelem. A holnap rejtély. A mai nap: ajándék.” (Eleanor Roosevelt)

..Mint tudjuk, múltunk határozza meg létünk, jelenünk és jövőnk minden egyes mozzanatát – ennek tudatában, hogy is lehetne figyelmen kívül hagyni mindezt.. Mégis a múltbéli emlékeink azok, amelyek képesek leginkább gátat szabni a jövőnk felé vezető úton. (És) nemcsak. Amint ezzel szemben tudatos szembesüléssel beismerést gyakorolhatnánk, már a történések oly nagymértékű negatív élményeket táplálnak belénk, hogy már-már a reménytelenség, a „túl késő már” érzet, és a le?zarom feeling karöltve vennék át az uralmat múltbéli sérelmeinkből kifolyólagosan  fölénk kerekedett pillanatnyi tehetetlenségérzetünk felett.

Feltételezem nem ismeretlen a múltbéli kudarcok, csalódások, avagy- gyerekkori sérelmek fogalma. Mindez, részben természetes. Mert akkor élhetünk eleven életet, ha tudatában vagyunk múltunk történéseivel, és mindemellett képesek vagyunk mindezt a javunkra fordítani, még akkor is –ha a negatív emlékek nagymértékben az első helyért vívódnak.

“Akár azt hiszed, hogy képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz.” (Henry Ford)

Az eleven élet fogalma nem a teljes, problémamentes és Boldog évek megélését foglalja magába. Hanem a tisztánlátás, a „mi-miért” történik alapú tudatosság, és az éberség trióját. Melyeknek köszönhetően elalvás előtt visszatekintve a tegnapi fuszulykabontogató-maratonunkra nem homályos képek tárulnak elénk, hanem eleven „emlékek”. Mert amint tudatalattink viszálykodása a múltbéli sérelmeinkkel nem torkollik kompromisszumkötésbe, mindaddig a megélt eseményeink homályos emlékként elevenednek fel nap, mint nap –mint foszlányos álomképek

„Néha vakmerően megkérdezzük: miért is vagyunk a világon? Van, aki azt feleli: azért, hogy találkozzunk egymással. Valóban: a legfontosabbak lehetnek számunkra a kapcsolatok, az érzelmek, az összetartozás. De az élet néha tragikus. Életfontosságú kapcsolataink tönkremehetnek. Vannak csalódások, félreismerések; van hűtlenség, betegség, öregedés, halál. S az ember sokszor végtelen hosszú láncot vonszol maga után: a múlt emlékeit. És előfordulhat, hogy már csak életének romjai között él. Ne a múltban élj, ami már nincs (a jövőn se tépelődj, ami még nincs), csak a jelent éld teljes erőddel és odafigyeléssel! így lesz hiteles az életed.” (Popper Péter: Ne menj a romok közé!)

“Nem az van hatással a jelenre, amit a múltban tettél, hanem amit a jelenben teszel, az teszi jóvá a múltat és változtatja meg a jövőt.” (Paulo Coelho)

Ám a múltunk nélkül senkik lennénk, legalábbis nem lehetnénk azok –akik valójába vagyunk. Függetlenül attól, hogy a múltunkba való visszatekintéskor pozitív vagy negatív eseményeket elevenítünk fel, és –hogy a felelevenedett események mekkora befolyást gyakorolnak jelenünkre.

“Néha jó a múltban élni. Nem mehetünk vissza. Nem vezet út visszafelé, csak előre.“ (Agatha Christie)

Talán a legjobb módszer az önismeret, az önértékelés gyakorlása és saját értékrendűnk felállítása. Mégis a legfontosabb, hogy tisztába legyünk saját értékeinkkel. Értékelni tudjuk önmagunk mivoltát is, nem csak a külvilág bábjátékait. Viszont az önértékelésünknek meg kell maradnia az egészséges önbizalom határain belül. Különben bármely külső pozitív hatás következménye rátarti magatartást vonhat maga után, amely megint-csak nem az eleven létet, hanem szubjektív életstílust hordozza magába.

„Örülök, ha dicsérnek, de attól nem leszek gyorsabb. A dicséret a múltban elért teljesítményre vonatkozik. A jövő az, ami számít.” (Sebastian Vettel: Német autóversenyző)

A múltbéli atrocitások, sérelmek mellett az átirányítás, avagy rávilágítás a tapasztalatszerzésre- az, ami mozgatórugóként lendíthet előre és előre. Mert azon pillanatban amint tudatosul bennünk a „Jin és Jang” törvénye, és képesek leszünk meglátni a rosszban a jót –egy szellemi megújulás részeseivé válunk.

“A legtöbbet a múlt hibáiból tanulhatunk. A múltban elkövetett hiba a jövő bölcsessége.” (Gyilkos elmék c. film)

Ez a megújulás nem a relativitás alapelvén alapul. Még-csak nem is a logikai ésszerűség vagy „normalitás” által követendő etikai kódexben leírtak alapján. Csupán az emberi elme sokszínűségének köszönhetően elénk táruló sajátos döntőképességünk segítségével, bármely negatív megélést képesek lehetünk magunk javára fordítani –oly módon, hogy előtte tisztázzuk magunkban a múlt és jelen közti különbséget ill. fontosságot, és az ebből adódó problémák jelentőségét.

„Hogy szabaduljak meg a félelemtől?

- Hogy szabadulhatnál meg attól, amihez ragaszkodsz?

- Azt mondod, hogy valójában én ragaszkodom a félelmemhez? Ezzel nem értek egyet.

- Gondolj arra, hogy mitől véd meg a félelmed, s majd egyetértesz. Rájössz az ostobaságodra is.” (Anthony de Mello)

Mindnyájan ragaszkodunk olyan eszmékhez –melyek nem valóak oda. Gyakran ennek tudatába is vagyunk. Mégsem engedjük el, mert úgy véljük, hogy ez ami nekünk kijár.. és itt lép életbe az önbecsülés problémája.

“El kéne engedned azt, ami a múltban volt, mert már nem számít. Az egyetlen, ami számít, hogy most mit választasz.” (Kung Fu Panda c. film)

Mindezt nagymértékben a félelem okozza. Mert félünk elengedni valamit, félünk belekezdeni valami újba –ami ismét egy anno megélt sérelemből adódik. Félünk mindentől, ami új, és bár a megszokott fájdalmas.. mégsem engedjük el. Ez a „szemellenzős” szindróma. Mindezt mi magunk idealizáltuk. Döntésünk bármi is legyen; a félelem vagy annak leküzdése.. –volt választásunk.. És mindig is lesz.

Domján László: A félelem leküzdése