Az ölelés egyike azoknak az emberi interakcióknak, amelyek számos művészeti alkotást és hollywoodi filmet megihlettek. Ha például az egy filmre jutó legtöbb ölelést keressük, akkor valószínűleg az Igazából szerelem cíművel járunk a legjobban. Ha viszont igazán biztosat akarunk tudni, szerencsére léteznek egzakt eszmefuttatások is az ölelésről. Tudományos következtetések alapján például kijelenthető, hogy egy ölelés átlagosan három másodpercig tart, mint ahogy a világban szinte mindent ilyen három másodperces időkeretekben tapasztalunk, egész pontosan nekünk, embereknek három másodperc jelenti a mostot.
A témában Nagy Emese, az skóciai Dundee Egyetem fejlődéspszichológusa végzett vizsgálatokat. A tornarajongó kutatónak a 2008-as pekingi olimpián tűnt fel, hogy a sportcsarnokban egymást érik az ölelések, és a fizikai érintkezéseknek ez a töménysége adta az ötletet, hogy megvizsgálja, vajon a három másodperces elmélet, amelyet addig csak egyéneken teszteltek, megállja-e a helyét akkor is, ha két emberről van szó. 188 ölelést vizsgált meg, és az ölelők között 32 nemzet sportolói, edzői, csapattársai és ellenfelei voltak. Bár a sportolók nyilván hosszabb ideig ölelték az edzőjüket, mint az ellenfelüket, átlagosan kijött a három másodperces eredmény.
Nem mintha egy három másodperces ölelésnek ne lenne jelentősége, de az ideális időtartam ennél a cselekvésnél húsz másodperc. Ilyenkor a szorítás beindítja az oxitocin áramlását. Ennek a hormonnak a neve általában a szülésnél és a szoptatás kapcsán bukkan fel, de igazság szerint nemtől függetlenül naponta termeljük. Jellemzően olyan tevékenységek közben jutunk a hipotalamuszból érkező oxitocinhoz, mint a kutya- vagy macskasimogatás, a táncolás, az együtt éneklés vagy éppen az orgazmus. Az oxitocinhullám beindítására viszont az egyik leggyorsabb módszer az ölelés. A nők jobban jönnek ki ezekből a szorításokból, legalábbis tanulmányok szerint az ő egészségükre sokkal jobb hatással van az összeborulás, mint a férfiakéra.
Elmaradt ölelések
Mindannyiunk életében az anyai ölelés a legfontosabb, még ha felnőttként ez talán már nem is fordul meg a fejünkben. A megszületésünk után ugyanis a tapintás az az érzékelés, amely rögtön működésbe lép, ez az egyik legősibb ingerünk – magyarázta dr. Fehér Gabriella pszichológus. A csecsemő tudja, hogy a szeretet legbiztosabb jele, amikor az anyja magához öleli. Ezért következményei vannak annak is, ha az anya ezt nem teszi. Ha valaki gyerekkorában nem kapja meg az öleléseket, akkor olyan károsodásokat szenvedhet, amelyeket magával visz a felnőttkorba is. A kisgyereket ölelgetni, puszilgatni kell, különben ennek a hiányát egész életében érezni fogja – mondta dr. Fehér Gabriella. Ami pedig a hiányt illeti, az elmaradt ölelések jele például, hogy egy felnőtt nehezen tud kapcsolatot létesíteni másokkal, rosszul viseli, ha megérintik, és különböző érzelmi sérüléseket cipel magával. Ezeknek az embereknek igazán problémamentes lelki élete már sohasem lesz.
Felnőttként hiába tudatosodik bennünk, hogy gyerekként lemaradtunk pár ölelésről, sajnos már nem tudjuk bepótolni. Terápiás módszerek vannak ugyan, amelyekkel kezelni lehet az öleléshiányos gyerekkor okozta sérüléseket, de fizikailag már nem lehet bepótolni azokat az érintéseket, amelyekre gyerekként lett volna szükségünk. A hatvanas-hetvenes években kezdte felismerni a pszichológia, hogy az anya és gyereke közötti bensőséges érintkezés hiánya olyan állandó agyi rendellenességekhez vezet, amelyek kapcsolatba hozhatók a depresszióval, a droghasználattal, az evési rendellenességekkel és erőszakos viselkedéssel.
Az öleléssel kapcsolatban egy neves családterapeutának, Virginia Satirnak sikerült megalkotni a talán legkönnyebben befogadható, így a magazinok, életmódrovatok által is gyakran idézett mondatot: „Naponta négy ölelésre van szükségünk a túléléshez. Naponta nyolc ölelés kell a karbantartásunkhoz. Naponta tizenkét ölelés kell a fejlődéshez.” Dr. Fehér Gabriella szerint nem feltétlenül a mennyiségen, hanem inkább a minőségen van a hangsúly, és nem is feltétlenül ölelésre van szükség. Már az sokat számít, ha például egy párnak összeér a keze, a válla, hogy a nap során újra és újra megérintik egymást. Az ölelésnél viszont nem nagyon lehet becsapni a másikat. Ha nincs érzelmi töltete, ha csak egy megjátszott egészségügyi ölelés, amelyet előírtak, akkor olyan, mintha nem is lenne.
Ölelések ingyen
Arra, hogy az ölelés téren komoly piaci rés van, egy ausztrál fiatalember, Juan Mann jött rá. A ma már világszerte ismert ingyenes ölelés mozgalmat 2004 júniusában indította el, de ehhez azért kellett egy nagyobb személyes válság. Mann szülei épp elváltak, a menyasszonya elhagyta, számára pedig nem maradt más, mint a felismerés, hogy az emberek egymástól elszakadva élik az életüket, és ma már alig törődnek a kapcsolataikkal. Míg mások esetleg egy Sade-cédével, pár tábla csokoládéval és egy üveg pinot noir-ral próbálják orvosolni az ilyen helyzeteket, addig Juan Mann fogott egy kartonlapot, felírta rá, hogy Free Hugs (Ingyen ölelések), és elment az egyik sydney-i plázába.
Az azóta anekdotává nemesedett visszaemlékezések szerint 15 hosszú percet várt, amíg egy idősebb nő megsajnálta, és odament hozzá egy ölelésért. Ezek után percenként ment oda hozzá valaki, és innentől már valóban mozgalomnak lehetett nevezni Juan Mann öleléséhségét. Amikor nem sokkal később a rendőrök be akarták tiltani az ingyen ölelgetéseket, tízezer ember írta alá a petíciót, hogy meg ne próbálják.
A mozgalom globalizálódásához Magyarország is hozzájárult. Itthon főként a Kodolányi János Főiskola Szociális Tanulmányok Tanszéke és a tanszékvezető-helyettes, Hordós László vette át a kezdeményezést. A 2006-ban indult ingyenes ölelés mozgalom lendülete azóta is tart, még úgy is, hogy ez emberek bizalmatlanságával kell szembemennie. Hordós László szerint ez valószínűleg kortünet: sokszor hosszú percekig kell várni, hogy valaki odamenjen. Ha viszont az emberek látják, hogy megvan az első ölelés, beindul a dömping – mondta az Origónak. Bár messzemenő következtetéseket aligha lehet levonni belőle, de Budapesten általában különböző tapasztalatokat gyűjtenek a Duna két oldalán. A mozgalom indulása idején még Moszkva, ma már Széll Kálmán téren például sokszor kudarcba fulladt a mozgalom, távolságtartóbbak voltak az emberek, míg a pesti rész sokkal fogékonyabb volt: a Deák téren és a Nyugati aluljáróban egymást érték az ölelések.
Míg az állatoknál az öleléshez hasonló érintkezés a kapcsolatépítés egyik legfontosabb formája, addig nálunk, embereknél sok más civilizációs réteg is megterheli. A Kodolányi önkéntesei hiába mondták, sokan nem hitték el, hogy ölelésen kívül mást nem kínálnák. Kérdezték, hogy melyik egyháztól vannak, hogy ugye a Fidesznek kampányolnak, hogy melyik cég promóciójában vesznek részt – emlékezett vissza Hordós László, aki szerint ez a bizalmatlanság azoknak a tapasztalatoknak a felhalmozódásából ered, hogy semmi sincs ingyen, és inkább érdemes valami hátsó szándékot gyanítani, mint nem.
Akik viszont vállalták egy idegen megölelésének a kockázatát, kivétel nélkül pozitív élményt kaptak. Sokan reagáltak úgy, hogy „az egész napom rossz volt, de most már minden rendben”, vagy, hogy „a családomtól várom ezt, de egy idegentől kapom meg”. Hordós László rögtönzött összegzéséből az derült ki, hogy a legnagyobb igény az ölelésre az idősebb nők, a gyerekek és a 20-30 közötti fiatalemberek között van, és talán nem meglepő tapasztalat az sem, hogy az emberek karácsony környékén fogékonyak a leginkább erre a fajta testi érintkezésre.
Faye Allard szociológus szerint a mozgalom sikere azt a tényt tükrözi, hogy mind inkább elszigetelten élünk. A háztartásokban például már csak elvétve él együtt több generáció, az emberek tovább maradnak egyedülállók, és később lesznek gyerekeik. A technológia fejlődése sem feltétlenül segít a kapcsolatok elmélyítésében: a telefon, az e-mail és az internet miatt tulajdonképpen elektronikus interakciókra szűkültek le a személyes kapcsolataink – állítja a szociológus. Ennek bizonyítására azonnal segítségünkre siet a Facebook, amely több ölelésküldést lehetővé tévő alkalmazással alá is támasztja ezt az állítást. Ezt a kapcsolati kopárságot színesíti az ingyen ölelések: megadják azt az érzést, hogy tartozunk valahová.
Üdv, megölelhetem?
Az ölelésnek egyébként nemcsak érzelmi és egészségügyi vetületei vannak, hanem a társas létezés egyik bevett eszköze, a protokoll szerint bizalmas üdvözlési forma, ennek megfelelően megvan a maga koreográfiája. Az ölelés hosszát például nem lehet csak úgy a véletlenre bízni: befolyásolja az érzelmek mélysége, a legutóbbi találkozás óta eltelt idő, és az is, hogy két ember pontosan miért találkozik. A protokoll szerint az öleléshez kapcsolódhat váll- és hátba veregetés is, ezzel örömöt fejezhetünk ki, de azért jó, ha figyelünk a mértékletességre.
Az ölelés tipikusan az az üdvözlési forma, ahol nem látjuk a másik arcát, cserébe látunk mindent, ami a megölelt ember háta mögött történik, és ez szintén értelmezhető a bizalom egyik fokmérőjeként. Bár a másik látásának a kiiktatása a szemkontaktustól irtózóknak kapóra jöhet, azért mégis egy eléggé intim érintkezésről van szó, ezért az igazán formális változat nem is követeli meg a testek szoros érintkezését.
Az ölelés hagyományosan a mediterrán és dél-amerikai országokban kíséri a találkozásokat, de egyre inkább teret hódít az Egyesült Államokban is, ami az egyébként is legendás amerikai közvetlenség és barátságosság szerves következményének is tekinthető. Kevés ország van például, ahol az elnököt olyan intenzitású öleléssel köszöntené egy állampolgár, mint ahogy tette Scott Van Duzer floridai pizzériatulajdonos.
És a cikk témájának a kedvéért az ölelés járványszerű terjedésének tudjuk be azt is, hogy a Twitter legnagyobb forgalmat bonyolító bejegyzése Barack Obama 2012-es győzelmi fotója volt, amelyen a feleségét szorítja magához.
Ha viszont a Távol-Keleten próbálkoznánk azzal hogy valakinek a nyakába borulunk, valószínűleg halálra rémítenénk ölelésünk célpontját. Az ölelés egész egyszerűen hiányzik a keleti viselkedési repertoárból. A fizikai közeledés magánügynek számít, és ezért nincs is helye a nyilvánosság előtt. Így sok kínai vagy japán ember számára a kelet-nyugati közeledés egyik legfontosabb dilemmája, hogy hogyan kerülhetik ki az amerikaiak és európaiak ölelési kísérleteit.
.jpg)
