A bölcs ember..

Egy 92 éves kicsi, idős ember, ahogy felkelt, szépen megfésülködött, megborotválkozott, felöltözött, és reggel 8 órakor elindult az idősek otthonába. 70 éves felesége nemrég hunyt el, s ezért úgy érzi, muszáj elhagyni házát.

Az idősek otthona előterében várakozik, s ránk mosolyog, mikor azt mondjuk neki, hogy kész a szobája. Miközben a lift felé tartunk, röviden elmondom neki milyen is, az ő kis szobája. Elmesélem neki azt is, milyen színű a függöny és az ágytakaró.

- Nagyon tetszik -, s lelkendezik, mint egy 8 éves kisgyerek, aki most kapja meg élete első szobáját.
- Kedves Mihály, még nem is látta a szobát, várjon egy kicsit!
- Az nem baj - közli. - A boldogság az mindentől független dolog. A boldogságot függetlenül választom. Az, hogy a szoba tetszik-e, vagy sem, nem a bútoroktól függ, vagy a dekorációtól, az attól függ, ahogy én azt látni akarom. Én már a fejemben eldöntöttem, hogy a szoba tetszeni fog. A döntésemet minden reggel, az ébredésemnél hozom.
- Dönthetek úgy, hogy a napomat az ágyban töltöm, és számolom, hány testrészem nem működik, mely részeim fájnak. Vagy köszönetet mondhatok az égnek, a testrészeimért, melyek jól működnek.
- Minden nap egy ajándék. Ha ki tudom nyitni a szemem, az új napra koncentrálok, a szép emlékekre, melyeket az életem során gyűjtöttem össze.
- Az öregség az olyan, mint a bankszámlád. Azt veszed le, amit összegyűjtöttél. Ezért az én tanácsom az, hogy sok-sok boldogságot és szépet rakj félre emlékeid bankszámlájára!

Milyennek látsz másokat(?)..

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
- Milyenek itt az emberek? - tudakolta.
- Hová valósi vagy? - kérdezett vissza az öreg bölcs.
- Athéni vagyok.
- És felétek milyen nép lakik? - kérdezett tovább az öreg.
- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
- Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. - mondta az öreg.

A vándor búsan folytatta útját.

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
- Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! - válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
- Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! - mondta az öreg bölcs.

A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
- Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
- Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol jóindulattal találkozik.

Én jól tudom, ki Ő..

Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor fél 9 körül bejött egy bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9 órakor van egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos. Figyeltem, milyen türelmetlenül néz percenként az órájára. Idő közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötését, és megnézném, miről van szó. A seb nem tűnt olyan súlyosnak... az orvosra várva eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a sebet, és egy kis beszélgetésbe elegyedtem.

Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost a seb kezelésére. Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek otthonába kell menjen, ahogyan évek óta mindig teszi, hogy reggelizzen a feleségével.

Udvariasan, a felesége egészsége felől érdeklődtem. Kedvesen, az idős úr elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában. Gondolva, hogy a feleség, egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve nem ismeri fel... Akkor csodálkozva megkérdeztem: És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek? Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta: Az igaz, hogy Ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki Ő.

Szó nélkül maradtam, és kellemes borzongás futott végig rajtam, miközben néztem a siető léptekkel távolodó öreget... Lenyeltem a könnyeimet, miközben arra gondoltam: Ez a szerelem, ez az, amit az élettől szeretnék!... Hiszen alapjába véve, ilyen az igazi szerelem?!... nem feltétlenül fizikai, és nem is ideálisan romantikus. Szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami volt, ami van, ami lesz, és azt, ami még nem történt meg. Nem feltétlenül azok a boldog és kiteljesedett személyek, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni mindabból, amijük van.

Mese a sündisznóról..

Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt, legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás. Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle, fáj-e a szíve. Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott. Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó lépteket hallott, egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt. Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már szokása volt. A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra.

„Süni!” - kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé. A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.

„Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány, szeretnélek megsimogatni!” A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta. A kislány tovább kérlelte.

„Kedves Süni, kérlek csak az orrocskádat, hadd érintsem meg.” A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle.

„Hagyj békén. Engem nem lehet megsimogatni.” - morogta, és abban a pillanatban meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni. A kislány elszomorodott.

„Ne haragudj rám, én csak jót akartam.”

”Persze, persze, hm…” - mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.

”Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor.” - és a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét. A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána kiáltani – „Gyere vissza!” De egy hang sem jött ki a torkán. Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszében, talán majd máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér. S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit. Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze. A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt. Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt. A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.

„Itt vagyok.” - suttogta. A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.

„Hát, Isten hozott.” - mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.

„Most megengeded, hogy megsimogassalak?” A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát. A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.

„Látod, mondtam én, előre megmondtam.” - morgott a sün – „Jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!”

”Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos!” - sírt a kislány, és elrohant. A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána,

„Várj! Gyere vissza! Én nem akartam! Nem így akartam. Én világéletemben arra vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen, aki…” Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a tüskéi. A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza. Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe. A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket. Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a szívében is csend lett. És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni.

„Soha senki nem simogatott meg!” Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam szeretetből. És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak. „Te voltál az egyetlen, aki. Az egyetlen!” Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte. A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.

”Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni.” - mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon. És csodák csodája, a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit. Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó. A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli. A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán.

Mese a kiskacsáról..

Volt egyszer egy csacska kicsi libuska, aki az itató felé menet találkozott a gólyával és beleszeretett a délceg, magas, elegáns madárba. Imádta minden mozdulatát, létét, előkelőségét és nagyon boldog volt, hogy "mindez a jelenés" figyelemre méltatta őt és időt szánt a vele való találkozásokra.

Csakhogy a boldogság rövid életű volt, mert kiderült, hogy a gólyának saját fészke van, ahol gólyáné várja a csemetékkel. Hogy minden szava és tette csak hazugság volt és megtévesztés. Szegény libuci nagyon roszzul lett, csak sírt és sírt és a csőrét lógatta az itatónál, míg a többiek vidáman lubickoltak.

Egyszer egy kiskacsa kedves, megértő szavakkal illette és vígasztalta, vígasztalta napról napra, amitől a kisliba ismét fontosnak érezte magát. Fájdalmában és felejteni vágyásában csillogó szemekkel megkérte a kedves kiskacsát, hogy bújjon hozzá, mint ahogyan azt a gólya is tette. A kiskacsa először elgondolkozott, nem értette a kérést. Majd közelített egy lépésnyit, hiszen valahol imponált is neki, hogy a kisliba kedveskedésre vágyik és pont őt kéri meg rá. Tétovázásában el is gondolkozott: "hiszen épp pár napja még azon zokogott, hogy kijátszotta, becsapta és ő mennyire szereti, most pedig hirtelen gyorsan az ő nyakába ugrana minden különösebb előzmény nélkül?" Így ismét hátrált egy lépést.

Bizonytalanságát látva a libácska előrébb lépett, hogy hát ő szívesen fészkelne is vele. Mire a kiskacsa ismét csak meghátrált, mivel ők ketten csak nem ugyanabba a fajtába tartoznak, ő kacsalányt szeretne magának a fészekrakáshoz, meg egyébként sem lehet csak úgy egyik napról, egyik pillanatról a másikra kiszeretni a gólyából és beleszeretni egy kacsába, ez képtelenség. Úgy érezte,hogy csak a jóságát akarják kihasználni, őt magát pedig egyszerűen csak használni. Csalódott a pillanatban, a barátságban és a libácskában is. Közölte a libucival, hogy ő ezt így nem érzi. Nem érzi önmagában, a lelkében, a létében, tehát jobb, ha elválnak az útjaik és a liba ne is forgasson ilyen és ehhez hasonló gondolatokat a fejében, mert az nem a teljes igazság. Kérte, nézzen mélyen önmagába. Jusson inkább önmagával és az érzelmeivel közös nevezőre és ne kapaszkodjon a másik tollába a felejtés reményében.

A libácska mindebből csak annyit értett meg, hogy őt akkor most jól elutasították szárnyas és női mivoltában is. Gőgjében jól kikiabálta az itató minden látogatója előtt, hogy a kiskacsa milyen gonosz is volt vele, anélkül, hogy elmondta volna valójában, miért is ennyire sértődött. Mire az szegény még bocsánatot is kért tőle vélt és el nem követett bűnéért. Úriember módra viselkedett. Nem fűzött hozzá semmit, nem kérdezett, csak bocsánatot kért és behúzta a nyakát a szárnyai közé, hogy ne is hallja tovább a zavaró gágogást.

A libuci önelégülten mosolygott, hogy akkor lám most győzött, és elégtételt vett a gólya okozta fájdalmain is, hiszen bosszút állt egy hímen.

De nem látta át egyáltalán, hogy olyan valakit bántott ok nélkül, aki csak segíteni szeretett volna a bánatán és nem megbántani akarta. Ekkor érkezett a szamár, aki már nem bírta tovább hallgatni a felesleges rikácsolást és gyorsan barátja a kacsak védelmére kelt. Válaszolt a libucinak, hogy hát ez így mégsem egy szép dolog, az egész itató előtt lejáratni valakit egy vélt és el nem követett bűne miatt. De a libuci csak a magáét hajtotta.

Közvben a gólya békázásra tanította csemetéit a közelben mindent látva, hallva, a szokásos elegáns, nemtörődöm modorában. Ezt látván a libának még inkább forrt az epéje és csúnya szavakkal illetve a szamarat mindennek lehordta azt, pedig szegény jószág csak a jómodorra akarta felhívni a figyelmét. A végén a szamár is beleunt a felesleges vádaskodásba és szomorú fejlógatással elhessegette a buta kislibát, hogy menjen csipegetni az itató másik oldalára, hátha ott talál magának való társaságot, akik hasonlóan rosszmájúak, és ne rontsa a levegőt ott, ahol nem kívánatos az ilyen fajta megnyilvánulás.

Erre a kisliba még inkább megsértődött. Gőgje és hiúsága még kevésbé hagyta nyugodni. Ismét csak fújt, prüszkölt és gágogott, mire a hangzavarra a tornácra kilépő gazda is felfigyelt. Jól szemügyre véve hangoskodó libáját el is gondolkozott: "hmmm, ez a liba, jól megvastagodott, biztosan szép nagy mája lehet, csinálok vacsorára dinsztelt libamájat fokhagymával és jól megeszem friss kenyérrel".

Innen már nem volt menekvése a libának. Máját serpenyőben, húsát a sütőben sercegtették. Az itatónál ismét beállt a megszokott csend és nyugalom. Csak a békák brekegését lehetett hallani, mivel a gólya valahol másutt halászott.


Mi ebből a tanulság? Hogy hiába hibáztatsz másokat a saját hibáidért, a sértésekkel elért álgyőzelmeidért prémiumot nem adnak, csak a májad nő tőle, de nem a tekintélyed, a barátok elhagynak és egyedül maradsz, mint a kisujjad.. sőt, a végén még ki is nevetnek a hátad mögött, hiszen te még a gólyánál is csúnyábban viselkedtél, akinek a bűne, hogy egy kis élvezetért hazudott, te pedig a gőgöddel a pozitív kapcsolataidat tetted tönkre. Libák, gólyák és kedves kiskacsák mindig is lesznek ezen a világon. Ugyanúgy, ahogy szomorúan bólogató szamarak is. De ott, ahol megsértik a vélt hiúságát valakinek, általában valamilyen módon várható a bosszú is. Az mire jó? Szerintem, nem sok értelme van. De akinek elborul az elméje fájdalmában az nem épp így gondolja. Próbáljunk meg néha odafigyelni a mások érdekeire, gondolataira és fájdalmára is ne csak önző módon a sajátunkra.

A kisleányról..

Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt, élt egy kicsiny kisleány.

Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem voltak játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket. A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét. Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta. Kukoricababáját hercegnőnek nevezte. A Nap izzó hevét simogató aranyzuhatagként élvezte, és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta:

- Én a Nap leánya vagyok, és azért süt ilyen forrón rám, mert rettentő nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám.

Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson, mindenből hasznot kovácsoljon. Ha langyos nyári zápor hullott, szappannal a kezében, kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának:

- Nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám.

A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt, nem értették, miért tud mindennek örülni. Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította Isten az eszét.

Teltek az évek. A kislány felnőtté vált. A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek. Mindenki hozza el egy batyuban azt, amiből úgy érzi, olyan sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle. Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt gyerekei is. Batyujuk betegségtől, válópertől, könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt. A mi leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség volt található. Megkérdezték tőle:

- Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük?

- Nem. Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást. A vitákból a békülést. Vagy ha elveszítettem valamit, megőriztem afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet. Az én batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben, csak - tudjátok, én mindent a visszájára fordítva használok.

Élet a köztes létben..

Minden új testet öltésnek komoly oka és célja van. A következő élet kitervelésében gyakran olyan más lelkek is részt vesznek, akikkel az egyén már sok inkarnációban együtt élt. Erre azért van szükség, mert azoknak a személyeknek, akiknek egymással elszámolni valójuk van, azonos helyen és időben kell ismét testet ölteniük.

Ilyenkor szükség van a horoszkópok egyeztetésére. Rendszerint olyanokkal kell megújítanunk kapcsolatunkat, akikkel a múltban kellemes vagy kellemetlen viszonyban éltünk. Az interéletbe visszavezetett páciensek egyike így számolt be döntéséről: „Azért kellett most visszajönnöm a földre, hogy leróhassam adósságomat azok felé, akikre nehezteltem előző életemben. Ez alkalommal, ha bántani fognak, viszonzásképpen meg fogok nekik bocsátani.”

Mindig céllal térünk vissza

Gyakran éppen azokkal kell újra együtt élnünk, akikkel a legkevésbé szeretnénk találkozni. Egy férfi hipnózisban beszámolt arról, milyen kétségbeesetten tiltakozott, amikor megmondták neki, hogy annak a nőnek a gyermekeként fog megszületni, akit előző életében meggyilkolt. Van, aki kifejezetten nehéz körülményeket választ, például nyomorék testet, súlyos testi hibát, korai árvaságot, anyagi nyomorúságot stb., hogy ledolgozhasson valami nehéz karmikus tehertételt. Sok esetben az életfeladat a tapasztalatszerzés. Ha a lélek számos inkarnáción keresztül az élményeknek csak egyik pólusával találkozott, itt az ideje, hogy a másik végletet is megismerje. Egy férfi például, aki több inkarnáción keresztül visszavonult, puritán, prűd életmódot folytatott, azt tervezte meg, hogy a következő életében nimfomániás utcalány lesz.

A hipnózisban visszavezetett személyek között nem egy olyan akadt, akinek nagy meglepetést vagy csalódást okozott, amikor megtudta jelen életére tervezett feladatát. Az egyik férfi páciens például súlyos pszichés problémákkal kínlódott, mert úgy gondolta, hogy sokkal többre, magasabb pozícióra hivatott az életben, mint amit sikerült elérnie. Hipnózisban kiderült, hogy életének tervezett feladata éppen a másoknak alárendelt szerep megtapasztalása. Ez a felismerés annyira megrázta a férfit, hogy hosszabb ideig tartó pszichoterápiás kezelésre volt szüksége utána. Az öngyilkosoknak hamarosan vissza kell jönniük a földre, hogy szembenézzenek azokkal a nehézségekkel, amelyek elöl megfutamodtak. Senki sem menekülhet saját tetteinek következményei elől.

Nem mindenki tervezi meg jövendő életét, bár mindenki számára megadatott a lehetőség. A nagyon anyagias gondolkodású egyének, akiket csak a testi vágyak és igények érdekelnek, igyekeznek minél előbb újra testet ölteni, nem törődve karmikus adósságaik törlesztésével. Az alkohol rabjait például a kocsma környéke vonzza, mint a méz a legyet. Az ítélőszék előtti megjelenés után a legtöbb lélek mély álomba merül. Ezek az egyének nem emlékeznek semmire, nem terveznek semmit. Majd amikor felébrednek, kényszerítve érzik magukat a megszületésre, de nem tudják, miért kell újra világra jönniük. Vannak azonban olyanok is, akik nem vesztegetik az időt a túlvilágon, hanem komoly tanulmányokat folytatnak. Van, aki földi hivatásának tökéletesebb elsajátításán fáradozik. De olyan tantárgyak is léteznek az interélet iskolájában, amelyeknek nincs földi megfelelőjük. A léleknek módjában áll visszautasítani az ítélőszék tanácsait, de ez általában nem vezet jóra. A cél és feladat nélküli inkarnáció elpocsékolt élet. Akik hipnózisban arról számoltak be, hogy nehéz sorsot terveztek maguknak, kevésbé voltak kétségbeesettek, mint azok, akik semmilyen tervezést sem csináltak.

Két inkarnáció között különböző idő telhet el

A hipnotizált személyek esetében tíz hónap volt a legkevesebb és nyolcszáz év a legtöbb. Korunkban egyre rövidebb az interéletben töltött idő két inkarnáció között. Ez magyarázza Földünk túlnépesedését is. A második világháborúban elpusztultak nagy része már az ötvenes években újra világra jött. A kevéssé fejlett lelkek, akik sóvárognak egy bármilyen új test után, nem töltenek hosszú időt az interéletben. Azok sem, akik korán alkalmat találnak földi cselekedeteik karmikus jóvátételére. Hosszabb ideig azok a lelkek maradnak, akik nagyon alaposan fel akarnak készülni a következő földi életre. Vagy azok, akik túlságosan mélyen „alszanak" ahhoz, hogy újra megszülessenek.

Mielőtt a lélek újra testet ölt, felejt

Elfelejti előző inkarnációit és az interéletet Erre azért van szükség, mert régi cselekedetei és vétkei összezavarnák. A felejtés fátyola borul a következő életre vonatkozó terveire is. Ez éppolyan fontos, mint az, hogy egy diák ne ismerje előre a vizsgakérdésekre adandó válaszokat. Nagyon érdekes kérdés, hogy mikor megy a lélek a testbe? Hosszú idővel a születés előtt, a születéskor, vagy a születés után? Erre nincs egyértelmű válasz. Valószínűleg egyénenként változó. Pedig jó lenne pontosan tudni, mert ez eldöntené az abortuszkérdés körüli vitát is. Edgár Cayce adatai azt sejtetik, hogy a lélek a testbe mehet röviddel a születés előtt, kis idővel utána, vagy éppen a születés pillanatában. Ez az a percidőpont, amelyet az asztrológusoknak bonyolult számításokkal és következtetésekkel kell kinyomozni, mert csak erre készíthető el az egyén érvényes és használható horoszkópja.

Dr. Helen Wambach csoportosan végzett regressziós hipnózisainak alanyai általában arról számoltak be, hogy a magzati élet alatt csak ismerkedtek jövendő testükkel. Nagyon kevés tudatos emléket tudtak felszínre hozni ebből az időből. A testet véglegesen a születés napján kellett elfoglalniuk. Ha ezt nem tették, mert esetleg túlságosan vonakodtak az új testet öltéstől, halva született a magzat. Az egyik hipnózisban visszavezetett egyén a következőképpen számol be jelenlegi megszületéséről: „A szülőszobában felülről figyeltem anyámat és a körülötte álló orvosokat. Fehér fény vett körül mindent, és én azonos voltam ezzel a fénnyel. Ekkor hallottam az egyik orvos hangját: „Most jön!" Tudtam, hogy eggyé kell válnom új testemmel. Nagyon habozva léptem be ebbe az életbe. Olyan remek érzés volt a fény részének lenni.”

Az interélet tapasztalatairól szóló beszámolók részleteikben különböznek egymástól. A lényegi üzenet azonban mindig ugyanaz: Teljesen felelősek vagyunk azért, amik vagyunk és azokért a körülményekért, amelyekbe beleszülettünk. Mindent mi magunk hoztunk létre. Szabadon választottunk.

Mire való a csönd?

A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:
- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
- Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
- Saját arcunkat látjuk a kútban!
- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.


(Erhart Kaestner)

A békák példázata..

Volt egyszer egy csoport béka, akik versenyezni akartak.

Egy nagyon magas toronyba akartak feljutni.
Sok néző gyűlt össze, hogy figyeljék a versenyt és bíztassák a békákat.

Elkezdődött a verseny...
A nézők közül senki nem hitt abban, hogy egy békának is sikerülni fog feljutni a torony csúcsára.

Ilyeneket mondogattak:
„Oh, de fárasztó!!!
Sosem fognak feljutni!“

Vagy:
„Semmiképp nem sikerülhet, a torony túl magas!“
A békák kezdtek lemaradozni egyetlenegy kivételével, aki élénken kapaszkodott felfele...

A nézők kiabáltak:
„Ez túl fárasztó! Senki sem fog feljutni!“
Egyre több béka gondolta meg magát és fordult vissza... ...Csak az az egy haladt tovább kitartóan.. Egyáltalán nem akarta feladni! Végül mindegyikük feladta, azt az egy békát kivéve, aki hatalmas ambícióval és kitartással egyedül jutott fel a torony csúcsára! Ezután a többi béka és a nézők is meg akarták tudni, hogyan sikerült neki az, amit mindannyian lehetetlennek hittek.
Egy néző odament a békához és megkérdezte, hogyan volt annyi ereje hogy feljusson a csúcsra.

Ekkor derült ki, hogy a győztes béka SÜKET volt!

(A tanulság: Sose hallgass azokra az emberekre, akik mindig negatívok és pesszimisták, mert ők elrabolják a legszebb vágyaidat és reményeidet, amiket a lelkedben hordozol! Gondolj mindig a szavak erejére, mert bármit hallasz, vagy olvasol, befolyásolja tetteidet! Légy MINDIG OPTIMISTA! És leginkább légy egyszerűen SÜKET, ha valaki azt mondja, hogy nem tudod megvalósítani álmaidat! Bármi sikerülhet neked ha igazán akarod!)

Beszélő fák..

Élt egyszer egy dombtetőn három fa. Gyakran beszélgettek, elmondták egymásnak álmaikat, vágyaikat.

Az első fa egyszer így szólt: - Belőlem egy kincsesláda lesz. Megtöltenek majd arannyal, ezüsttel és sok - sok drágakővel. Külsőmet is megfaragják, mindenki csodálni fogja szépségemet.

A második fa is elmondta vágyát: - Belőlem hatalmas hajót fognak ácsolni az emberek. Császárok és királyok fognak utazni rajtam, hogy bejárják a Föld minden zeg-zugát. Utasaim biztosnak fogják érezni magukat rajtam!

A harmadik fa is beszélni kezdett: - Szeretnék magasra megnőni, hogy az erdő legmagasabb fája legyek. Az emberek mindenhonnan látni fognak engem a dombon, én pedig arra fogok gondolni, hogy nagyon közel kerültem az istenhez és a mennyek országához. Minden idők legmagasabb fája lesz belőlem, az emberek örökké rám fognak emlékezni.

Elmúlott néhány év, jöttek a favágók.

Megnézték az első fát és az egyik ember azt mondta: - Ez a fa nagyon erős, ha kivágom, biztosan megveszi tőlem az asztalos, és nekifogott, hogy a fát kivágja. A fa nagyon boldog volt, mert tudta, hogy az asztalos belőle kincses ládát fog készíteni.

A második fánál is megszólalt egy favágó: - Ez egy nagyon magas fa, a hajógyárban biztosan jó pénzt fogok kapni érte. - A második fa is boldog volt, érezte, hogy álma beteljesült. Nagy hajót fognak ácsolni belőle.

Amikor a favágók a harmadik fához értek, az nagyon elszomorodott. Úgy érezte reményei szertefoszlottak. Egy favágó megszólalt: - Ezzel a fával nincsenek terveim. Kivágom és anyagát elteszem.

Az első fából az asztalos egy jászolt készített. Betették egy istállóba és
megtöltötték szénával.

A második fából egy kis halászcsónak készült. A fa reményei, hogy fedélzetén császárok és királyok fognak hajózni, széjjelfoszlottak.

A harmadik fát szálfákká vágták össze és darabjait egy sötét helyre rakták.

Sok év múlott el és a fák már megfeledkeztek álmaikról.

Egy napon egy asszony és egy ember jött be az istállóba ahol az asszony egy gyermeket hozott a világra és a kisdedet elhelyezte a szénával telt jászolba, amely az első fa anyagából készült.

A fának eszébe jutott egykori álma és rájött arra, hogy a világ legnagyobb kincsét őrzi.

Ismét elmúlott sok- sok év és néhány ember beült egy csónakba, amely a második fa anyagából készült. Az emberek közül az egyik fáradt volt és elaludt. Nagy vihar tört ki és a fa arra gondolt, hogy a belőle készített csónak képtelen lesz ellenállni a hullámoknak. Az emberek felébresztették alvó társukat, aki felállt, a szél felé fordult és elkiáltotta magát: "Béke veled!". A vihar egy csapásra elmúlt.

A fa, amelynek anyagából készült a csónak, rádöbbent arra, hogy fedélzetén a királyok királya tartózkodik, aki képes volt még a legerősebb vihart is lecsendesíteni.

Végül valaki jött, vállára tették neki a harmadik fa szálfáiból készített keresztet. Terhét egy város utcáján vitte, ahol az emberek szidalmazták és gúnyolták őt. Amikor megálltak, az embert felszögezték a keresztre amit azután felállítottak a dombon.

A harmadik fa rádöbbent arra, hogy álmai neki is megvalósultak, erős maradt, magasan áll egy domb tetején, és nagyon közel került Istenhez mert Jézus testét hordja magán.

Amikor úgy látod, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt elgondoltad, jusson eszedbe, hogy az Istennek tervei vannak veled. Ha hiszel benne, meg fog ajándékozni terved megvalósításával.

Mind a három fának álmai valóra váltak, talán nem éppen úgy, ahogyan azt egykor elképzelték.
Mi sem tudhatjuk, hogy az Istennek milyen tervei vannak velünk.

Még, ha olyanok is, amilyennek nem vártuk, mert az ő útjai kifürkészhetetlenek.

Virágtemetés..

Volt egyszer egy ember, aki az õ háza udvarán oszlopot épített az õ Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kõbõl építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcsébõl, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az õ Istenének.
És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelsõ szél összedönti.
És jött az elsõ szél: és nem döntötte össze.
És jött a második szél: és az sem döntötte össze.
És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.
És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára. és ledöntötték az õ oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az õ udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az õ Istenének.
És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kõbõl, hanem megint sok-sok apró homok-szemcsébõl és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.

(Wass Albert - Szentgotthárd, 1926. november 14.)

Bölcsesség..

“Valahányszor elindulsz otthonról, húzd be az állad, emeld fel a fejed, és szívd tele a tüdőd levegővel, idd be a napfényt, köszöntsd mosolyogva a barátaidat, és szívvel-lélekkel szoríts mindekivel kezet. Ne félj attól, hogy félreértenek, és egy pillanatig se törődj az ellenségeiddel. Döntsd el határozottan mi a szándékod, aztán pedig egyenesen törj a cél felé.

Legyen szemed előtt a magasztos cél, amit kitűztél magad elé - és akkor egy idő múlva észreveszed, hogy öntudatlanul is megragadod azokat a lehetőségeket, amelyek vágyaid teljesüléséhez szükségesek, ugyanúgy, ahogy a korallállatka kiválasztja a tenger habjaiból mindazt, amire szüksége van. Képzeld önmagadat annak a tehetséges, komoly, hasznos embernek, aki lenni akarsz, és ez a gondolat óráról órára jobban átalakít majd, hogy saját eszményedet megközelítsd… A gondolat minden, őrizd meg e helyes lelki magatartást: a bátorság, az őszinteség, a jó kedély szellemét. A gondolkozás szinte alkotás. Minden jó dolognak a vágy a szülője, és midnen őszinte imádságot meghallgat az ég.

Olyanokká leszünk, amilyenekké szívünk mélyén lenni szeretnénk.”

(Elbert Hubbard)

Kétféle beszélgetés van..

Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok - színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő.
Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá.
Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barát­ra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki.

A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka.”

(Müller Péter: Szeretetkönyv)

A kisfiú meg az üres virágcserép..

Egyszer régen élt egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán: hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt:

"Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom." Nyomban megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat, és kihírdette:

- Aki ezekbõl a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom!

A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindanyian szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Szon Il is szorgalmasan öntözte a magvakat, de hiába teltek a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak csak nem akartak kicsírázni.

"Milyen különös" - álmélkodott Szon Il, s végül az édesanyjához fordult segítségért.

- Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte.

- Talán másik földbe kellene átültedned õket - tanácsolta anyja.

Szon Il átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlõdésnek. Hamarosan felvirradt a nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek meg az utcára tódult, és szorongatták a szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt elõttük, de bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán.

Az egyik ház elõtt azonban megpillantotta a pityergõ Szon Ilt, aki üres virágcseréppel álldogált az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút:

- Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az üres virágcseréppel? - kérdezte tõle.

Szon Il hüppögve mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlõdésnek.

A király ennek hallatára karjába kapta Szon Ilt, és boldogan kiáltotta:

- Ez az én becsületes kisfiam!

Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és egyikük lármázni kezdett:

- Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcsréppel?

A király ekkor így szólt:

- Minden virágmag, amit a gyermekeknek kiosztottam, fõtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük.

Az emberek erre helyeslõen bólogattak, a gyemekek pedik, akik a pompás virágokat szorongatták, igencsak elszégyelték magukat hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.