Afrikai törzsi szokás..

Létezik egy hihetetlenül bölcs afrikai törzsi szokás.

     Amikor a törzsből valaki rosszat tesz a törzs egy másik tagjával, vagy fájdalmat okoz neki, akkor az illetőt kiállítják a falu közepére, és az egész törzs köré gyűlik. De ahelyett, hogy valami nyilvános büntetésben részesítenék, két napig folyamatosan sorolják neki mindazokat a jó dolgokat, amiket valaha is tett. Hogy miért?

     Mert a törzs hisz abban, hogy minden egyes ember jónak születik, és szeretetre, békére és boldogságra vágyik. Csak néha, a mindezekre való törekvés közben hibákat vétünk. És mivel a rossz cselekedeteket segélykiáltásként értelmezik, a törzs összegyűlik a társukért, és segítenek neki újra megtalálni önmagát, a jó természetét. Emlékeztetik őt arra, hogy ki is valójában.

     

    És erre néha mindenkinek szüksége van!

/forrás: google.co.hu/

Mese arról, ki hogyan szeret..

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.

Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.

Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.

De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.

Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.

Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.

Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.

Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.

Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.

Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.

Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.

Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.

Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

/forrás: Somlyó György/

Uram, adj türelmet..

Uram, adj türelmet, 

Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni, 

Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, 

Amit lehet, és adj bölcsességet, 

Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni. 

Uram, tégy engem békéd eszközévé, 

Hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek, 

Hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak, 

Hogy összekössek, ahol széthúzás van, 

Hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz, 

Hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik, 

Hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik. 

Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem, 

Nem arra, hogy megvigasztaljanak, 

Hanem, hogy én megvigasztaljak, 

Nem arra, hogy szeressenek, 

Hanem arra, hogy szeressek. 

Mert aki így ad, az kapni fog, 

Aki elveszíti magát, az talál, 

Aki megbocsát, annak megbocsátanak, 

Aki meghal, az fölébred az örök életre.

/forrás: Assisi Szent Ferenc/

Amikor megérted..

“Amikor már pontosan tudod, hogy a kávét hogyan szereted, amikor már finomnak találod a Chanel parfümödet,

amikor már nem azt veszed fel, ami jól áll, hanem azt, amiben jól érzed magad, amikor nem bánod, hogy a homok a hajadba ragad,

amikor nem a ráncaidat számolod, hanem az emlékeidet, amikor már nem akarod minden áron elmondani a véleményedet,

amikor már nem ragaszkodsz az igazadhoz, de annál jobban a mai naphoz,

amikor arcpír nélkül tudod azt mondani: tévedtem, amikor már ébresztőóra nélkül kelsz fel időben,

amikor lelkifurdalás nélkül tudsz nemet mondani, amikor nem félsz néha kicsit elrontani,

amikor már tudod, melyik a te frizurád, amikor már mered vörösre rúzsozni a szád,

amikor élvezni kezded a vörösbor zamatát, amikor a tükörképed visszakacsint rád,

amikor nyugodtan kiállsz magadért, amikor jobban érdekel a meddig, mint a miért,

amikor megcsináltatod az első hitelkártyádat, amikor már nem dühít, ha valaki megvárat,

amikor készen állsz rá, hogy kutyád legyen, amikor nem a felt, hanem a fentet látod a hegyen,

amikor el mered hagyni a reggeli ágyazást, amikor megpróbálod az otthoni gyantázást,

amikor megérted a barátság lényegét, amikor nem vágyod már a megszokás kényelmét,

amikor azt tudod mondani, sajnálom, amikor nem számít, hány gyertya van a tortádon,

amikor magad elé tudsz engedni másokat a sorban, amikor nem pánikolsz már, ha valami nem úgy van,

amikor inkább utazol, mint cipőt veszel, amikor vackok helyett egészségeset eszel,

amikor mersz és tudsz is lemondani, amikor higgadtan kezdesz mindent megoldani,

amikor már nem zavar, hogy hamisan énekelsz, amikor élvezed azt is, hogy bal lábbal kelsz,

amikor túl vagy pár elrontott fogadáson, amikor már nem kattogsz szakításon,

amikor elengeded a ragaszkodást, amikor nem gond tervezni valami mást,

amikor nem hajt már a forradalmár véred, amikor tudod, hogy csak akkor lesz, ha kéred,

amikor Pilinszky verseit már máshogy olvasod, amikor kicsit azért zavar, hogy lepattant a lakkod,

amikor nem félsz már a csoportos díjbeszedéstől, vagy az egyedül töltött estétől,

amikor eltévedni többé nem fáj, amikor elvarázsol a véletlen táj,

amikor majd’ negyvenévesen tanulsz meg kézen állni, amikor azt is elhiszed, hogy tudsz a vízen járni,

amikor nem szégyellsz valamit nem tudni, amikor nem akarsz többé okoskodni,

amikor mosolyogsz csak, ha valaki kinevet, amikor mindennél büszkébben mondod ki a neved,

amikor felvállalod minden mániádat, amikor tudod már, hogy hogy mondd el az imádat,

amikor lassan megérted az egész létezést, amikor már élével felfelé tárolod a kést,

amikor szelektíven gyűjtöd a szemetet, és nem rémiszt meg többé a szeretet,

amikor látod meghalni az anyádat, amikor hátrahagyod a szülői házat,

amikor tudod, hogy anyád már nem fog neked főzni, amikor tudod, hogy most bizony fel kell nőni,

amikor a gyerekkorod egy agyonnézett VHS-en hagyod, amikor időnként bekapja a magnó a szalagot,

amikor már nem fáj, hogy mindenki elhagyott, amikor a húsodban élsz meg minden pillanatot,

amikor többé nem sietsz már sehova, amikor megérzed, hogy lelassulni maga a csoda,

amikor felfogod, hogy többé nincs mitől félned,

akkor érted majd meg, hogy te magad vagy az élet.”

/forrás: Kőváry Anett/