A titok..

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy különös ország. Minden szürke volt benne. Szürke az égbolt, és szürkék rajta a felhõk. Szürke a rét, és szürkében nyíltak a virágok. Szürkeség uralta a kapcsolatokat is. Minden lapos volt. Nem volt kirobbanó öröm, korlátokat túlszárnyaló remény, de hiányzott a fájdalom sötétje is, a miértek idõnként kínzó tengere - csak csüggedés. 

Képzeljetek el egy színek nélküli világot! Nem hallottak még soha se pirosról, se zöldrõl, se sárgáról, se kékrõl. Az õszi erdô számukra nem ezer színben pompázott, hanem száz szürkében bólogatott. Hát ilyen volt Palaország, minthogy így hívták e földet. De ne higgyétek, hogy hiányzott nekik valami... Amirõl nem is hallottál, amit nem éltél át, az sohasem hiányzik. 

Ebben az országban élt Pál, aki akkor még csak nem is sejtette, hogy egyszer még különös dolgok történnek vele.

Messze távol tõlük, minden képzeletet felülmúló távolságban élte mindennapjait Szivárványföld boldog népe. Mikor királynõje tudomást szerzett a mindig szürke Palaországról, úgy gondolta, elküldi hozzájuk leghûségesebb alattvalóját, Kékszemût. Miután megkérdezte tõle, vállalja-e a kockázatos utat, egy titkot bízott rá., és jó szerencsét kívánva útra bocsátotta. Miért volt veszélyes ez a vállalkozás? Mert aki belép Palaországba, számára is megszûnnek a színek, és ha nem vigyáz, és nem ad ja át idõben a színek titkát, õ is úgy marad örökre.

A hamuszín tónál találkozott elõször Pál és Kékszemû. Mindjárt barátok lettek. Pál még nem is hallott ehhez hasonló nevet életében, Kékszemû, de vonzotta õt a fiúból áradó boldogság. Hetekig játszottak közösen, és Pál bemutatta õt legkedvesebb barátainak. Sokat meséltek egymásnak, míg végül Kékszemû elérkezettnek látta az idõt, hogy a színekrõl meséljen. De Pál csak nevetett, vagy éppen értetlenül rázta a fejét. Bármennyire is szerette barátját, nem tudta komolyan venni szavait. 

- Még hogy micsodák, hogy is mondtad, színek? 

- Pedig igenis vannak! - és Kékszemû hosszan beszélt a naplemente varázslatos színvilágáról.

Este Pál nem tudott elaludni. Visszhangoztak benne az izzó pirosak, aranyló sárgák, meleg bordók és bársonyos kékek. 

Ah, butaság.... De hát, a barátja!... És ha igaza van. Ráadásul ez volt az utolsó közös estéjük, mert másnap Kékszemûnek vissza kellett indulnia távoli hazájába. Istenem, de szép is lehet ott! Ha csak egyszer, csak egyetlen egyszer láthatná õ is a színeket. És nagyra nyitotta szemét. koncentrált... de semmi. Azaz, hogy szürke.

Másnap szomorúan ébredt, és mintha csak az ég is szomorú lenne, szakadatlan hullatta grafitszínû felhõibõl könnyeit. 

De Kékszemû szemében mosoly ült, és nevetett akkor is, amikor fölszállt a postakocsira. 

- Te, én elhiszem neked a színeket, de bárhogy is szeretném, nekem nem megy. Kell, hogy legyen valami titka ennek. 

- Van! - de már indult is a kocsi. - Mikor a legnagyobb a szürkeség, de te igent mondasz rá, ott megtalálod. Ott a titok.

Pál csak állt és nem értett semmit. Hát ezzel most mit csináljon, ennek se füle, se farka. Egyenesen hazament. Csalódott volt. Bezárkózott szobájába és keserves sírásra fakadt. Soha nem fogja meglátni a színeket, és barátját is örökre elveszítette. Úgy érezte, ennél nagyobb tragédia még sohasem történt vele. Nem elég hogy ott kint minden szürke, de most, Kékszemû nevetése nélkül, itt bent is a szürkék szürkéje honol. 

De hisz pont ezt mondta, "mikor a legnagyobb a szürkeség", hát nem ezt mondta! Csak akarnom kel! Istenem, mit kell ilyenkor csinálni?! 

Akarom! Akarom ezt a ronda szürkeséget, akarom akkor is, ha egész életemben csak ez lesz. Az enyém! Igen! 

Egyszerre csak mintha egy arcot látott volna. Mosolygott. És a szeme, a szeme! Ilyet még nem látott! Kék! Ez lehet a kék! 

Emberek, hát igaz, mégis igaz! 

És a szobája is. A faasztal ódonbarna a függöny kék-fehér és mélypiros a lámpabúra. De hisz ez mesés! Maga se vette észre, de hirtelen felkiáltott, ahogy kinézett az ablakon. A tó, a tó, ahol elõször találkoztak, az is kék, és hullámzó zöld a fû, és az õszi pompájában izzó cserszömörce... hát ez nem lehet igaz! 

Rohant azonnal barátaihoz. 

- Fiúk, vannak színek! Tudjátok, amirõl Kékszemû beszélt. Mind igaz! De azok csak hûvösen méregették.

- Nem hiszitek?! Hisz én is látom - és próbálta valahogy szürkére fordítani a csodát, amit lát. De egyre nehezebben ment, és a végén, mikor már mindenki rajta nevetett, ijedten vette észre, hogy tompulnak a színek, egyre több és több szürke vegyül közéjük és... és vége. Vége, nincs többé! Üvölteni tudott volna. Hát mégsem igaz! Csak bebeszélte magának, hisz annyira szerette volna. Egy székre roskadt. 

Barátai próbálták vigasztalni, de hasztalan. 

Pedig milyen kár, már majdnem kezdtük elhinni. De szép is lett volna! Na mindegy, jó nekünk így is - de nem hangzott valami meggyõzõen. Lassan egyre szomorúbbak lettek. 

- Arca volt - mondta Pál - pedig arca volt a szürkeségnek. Na de most már hagyjuk, felejtsük el, amilyen gyorsan csak lehet! 

- Várjunk csak, azt mondod arca? Arca csak valakinek van. És ha keresnénk azt a valakit!? Mit gondolsz Pál? 

- Ostobaság, hagyjuk. Én még egyszer ilyen csalódást, köszönöm, nem kérek, és ha lehet, megspórolom nektek is... Ezt nevezem szürkeségnek. 

"Mikor a legnagyobb a szürkeség" rémlettek fel benne ismét Kékszemû szavai. Nem! És ha mégis..., de ha mégis, mi lenne, ha megpróbálnánk együtt?! 

- Figyeljetek! - és csak úgy ragyogtak rá a baráti szemek - Készek vagytok életetek végéig elfogadni a szürkeséget, akkor is, ha már tud játok, hogy vannak színek? 

Igen - hangzott kórusban az ünnepélyes válasz.

És látták mindannyian az arcot. Az arcot, melyet már sosem felejtettek el. Az arcot, mely ezerszínûre festette mindennapjaik addigi szürkéjét. Az örömöt, melynek immár örökre tudták a titkát. Egész életüket annak szentelték, hogy mind több és többeknek átadják a titkot. 

Mit gondoltok, ti miért látjátok színesben a világot!

Mese a szeretetről, a tükörről és a szépségről..

Mit most hallasz nem mese régi korok poros története, szakállas manók mesélik ha eljönnek az árnyak, csupán száz évben egyszer, mikor megpihennek a lábak. Mit kobold mondott, igaz, pont szó szerint írtam le, hát figyelmesen olvasd, íme: 

Egyszer, messze földön, nagyon rég, egy királynak lánya született. Gyönyörû volt kicsinek is, s egyre szebb lett ahogy felcseperedett. Mire eladósorba került, olyan szép lett, hogy nem volt hozzá hasonló az egész földkerekségen. Messze földre vitték a szépség hírét a galambok, s a hírt, hogy a Hercegnõnek vôlegényt keresnek. 

    Nem messze a vártól lakott egy csúf tündér, irigy volt, gonosz s megkeseredett. Hallotta a szépség hírét és dühösen felkerekedett. Egész a várig ment, be is jutott, s ahogy meglátta a szépséges Hercegnõt, olyan dühös lett, hogy nyomban megátkozta. 

Szebb és szebb legyél napról napra, ki rád néz, a valóságot lássa! Egyedül Te, csak Te légy az, ki minden tükörben csúnyát lát, egy csúf ocsmány banyát! 

    Szegény Hercegnõ nagyon megijedt, berohant a várba s egybõl tükröt keresett. Belenézett, s mit látott! Egy szörnyû ocsmányságot! Egy rút, vén banyát, rettenetes szörnyü pofát. Volt nagy sírás, nagy ijedelem, a király is megijedt, nem tudta mit tegyen. Aztán kiötlötték, hogy meghívják a jó tündért, hátha van segítség. Az igazság az volt, hogy az átok ellenére a Hercegnõ szép maradt, de minden tükörben melybe belenézett, egy szörnyû vénasszonyt látott. Hiába mondták neki sokan, hogy szép, gyönyörû, nincs Hozzá fogható, nem hitte el senkinek. Magába roskadt, megkeseredett. Idõvel megérkezett a jó tündér, de sajnos az átok olyan erõs volt, hogy nem tudta feloldani, csak enyhíthetett rajta. 

    -Minden tükörben mely nem él csak a rútat láthatod, de az élõ tükör majd megmutatja az igazságot, az képes lesz feloldani a varázslatot! 

    Így szólt, s ezzel távozott, azt mondta többet nem szólhat, segített ahogy tudott,érjék be annyival, hogy enyhítette az átkot. 

    Telt múlt az idõ, senki nem értette a varázslatot. Az élõ tükör, mi lehet az? Senki nem tudta, ezért aztán segíteni sem tudtak szegény Hercegnõn. Kipróbáltak sok-sok féle tükröt, messzi országokból hozattak különleges tükröket, furcsákat, nagyon drágákat, de a Hercegnõ mindegyikben csak a csúfságot látta. Mások viszont napról napra szebbnek és szebbnek látták õt. Özönlött a kérõk hada de a Hercegnõ mindet visszautasította, magába roskadt, megkeseredett. A vártorony szobájából többet ki sem nézett. Õröket állíttatott a lépcsõkhöz, súlyos lakatokkal záratta le a szobát, senki-senki ne lássa csúfságát. A kérõk lassan elmaradoztak, a Hercegnõ jó ideje senkivel nem találkozott, magányában kesergett, búslakodott. 

    Élt egy távoli országban egy egyszerû legény, nagy volt a szíve, szerette a világot, minden mi élõ a barátja volt. Szelek szárnyán 

járt a hír a Hercegnõrõl aki gyönyörû, és az átokról ami miatt élve eltemetkezett, a legény is hallotta ezt. Nem bírta a szíve a szomorúságot melyet olyan távolról hallott. Felkerekedett hát, és csak úgy gyalogosan elindult, hogy megnézze magának a Hercegnõt. Sok vándorlás után, elérkezett a várhoz, ahol Hercegnõnk élt önnön rabságában. Megpróbált hozzá bejutni, de nem engedték, a Hercegnõ paranesa szent volt, a szolgák még mindig azt lesték. A legény fejében egy terv fogant, jó hosszú kampós kötelet kerített, s várta az éjszakát. Mikor sötét lett, a legény nagy bátran a vártorony alá ment, óriás lélegzetet vett és teljes erõbõl hajított egyet, a kampó megakadt a vártorony tetején, szédítõ magasságban. Elkezdett mászni a bátor, egyre feljebb és feljebb haladt, húzta magát rendületlenül felfelé, kíváncsi volt a szépre, amely rejtõzik elõle. Mászott csak mászott rendületlenül, tenyerérõl a bõr már rég lejött, fájt nagyon de õ ezzel nem törõdött. 

    Mászott csak mászott az irdatlan mélység felett többször megcsúszott, de nem érdekelte semmi, csak elõre, elõre, már nem állíthat meg senki. Nincsenek éles fegyverek marcona õrök, villogó kések. Csak a kötél és a magasság, küzdött keményen hajtotta a boldogság. Végre feljutott, kifújta magát és az ablakhoz lopakodott, belesett. S mit látott, attól kõvé dermedt, a szépségnek ilyen természetes, egyszerû megjelenését nem szokta õ meg. Órias ágyban, puha, gyönyörû ruhában egy tündér aludt ott. Arca mely régóta csak álmában mosolygott, szebb volt mindennél mit a legény eddig láthatott. Gyönyörû haja, hófehér karja elbûvölte a bátor lovagot. Nesztelen a szobába lépett és az ágyhoz osont. Órákon át nézte a szépséget lélegzetvisszafojtva, nem tudott betelni a látvánnyal melyet szeme látott. S egyszer csak, ki tudja miért? A Hercegnõ felriadt, meglátta a fiút s nagyot sikoltott de a sikoly abban a pillanatban a torkára forrt, évek óta elôször egy szeretõ szempárban meglátta magát, s amit látott több volt mint egy szép arc, a mosolygó szempárban csodát látott. Hirtelen minden szépségét meglátta a legény szemében, egy szeretõ szempárban mely maga volt az élõ tükör. Látta a szépséget amely addig rejtve volt, a varázs megtört és a várba újból boldogság költözött.

Ennyi volt mit a kobold mesélt, elmondta a szép Hercegnõ történetét. Nem üveg s fém az, melyben az igazat láthatod, csupán az élõ tükör képes megmutatni a valóságot. 

Őszintén..

Az őszinteség szabadságot ad! Az aki mellőzi és cselekhez folyamodik, bezárja magát egy olyan erődbe, aminek olyan láthatatlan falai vannak, amik akadályozzák az élet legtöbb területén. Ezek a falak kezdetben védelemre szolgálnak, de rendszeresen fájdalmat okoznak szűkösségük miatt, annak aki felépítette őket. Szárnyalni falak között lehetetlenség, mert mindig lesz alkalom az ütközésre.

Mindenki a szabadságot szeretné és nem vágya a börtön. Van egy jó vagy rossz hírem döntsd el: az erőd falai előbb vagy utóbb leomlanak, így az őszinteséghez tartozó igazság megmutatja magát. Senki nem bír végtelen ideig börtönben élni, ha egyszer a szabadságot is választhatja.

Sokan rettegnek a következményektől, ezért szükségét érzik a védelemnek, amik látszólag megvédi a szörnyűségektől. Reménykednek, hogy soha nem derül ki féltett titkuk, amiket elzárnak az illetéktelenek elöl. Az igazságot viszont nem lehet bizalmi, de bizalmatlansági körbe sem sorolni. Az igazságnak nincs szüksége védelemre, támadni is fölösleges, mert nincs rejtegetnivalója, ezért nyitott és mindenkihez szól, nem tagad ki senkit és nem fogad be senkit sem, mert mindenki hozzátartozik.

Aki falak mögé húzza az életét azért teszi, mert valakitől vagy valamitől el szeretne bújni és azt mondja lesz aki a bizalmába férkőzhet, mert bízik benne és lesz aki a falakon kívül marad, mert veszélyesnek tűnik. A csalódás legjobb táptalaja a szelektálás, de az aki nem épít védelmi rendszereket, azt támadni is lehetetlen, mert lehetetlen fogást találni rajta így visszaélni is lehetetlen olyannal, ami nem volt elzárva.

Az őszinteség nem a kiszolgáltatottságról szól, mert tisztelettel és megbecsüléssel jár. Csak is a látszólagos bizalmon alapuló szelektálással lehet visszaélni, de az őszinteséggel nem. Az a bizalom, amit eddig valakihez kapcsoltál, könnyen felborítható, de nem az emberrel lesz baj, hanem a falakkal. Becsapod magad, ha a másikra fogod a csalódásod. A csalódásod a falad jelenlétéről szól, amiket le kell rombolni azért, hogy soha többé ne élj meg hasonlót sem, mert bármilyen magasra is építed, soha nem lesz elég biztonságos, de egyre jobb lesz a börtönöd is.

Az őszinteség nem csak egy vagy két valakire tartozik, hanem mindenkire. Az őszinteség hozzáférhetőséget biztosít, nem egy széfben őrzött kitüntetés néhány ember számára. A széf tartalma előbb vagy utóbb napvilágra kerül és egyértelműen cincálnak szét azok, akiket hazugsággal, csalafintasággal illettél meg. Mindenki a saját életének okozója, így nincs olyan helyzet, ahol muszáj lenne kihagyni magadat és elfedni az igazságot.

Értem a félelmed és a védelmed is, de ezekből lesz mindig olyan erőszakos szituáció amiből egyenesen arányos az a következmény, ami átveréshez és csalódásokhoz vezet. Az őszinteség olyan tekintélyt és tiszteltet ad, amin lehetetlen átgázolni. Nyisd ki a kapud, legyél őszinte, mert az őszinteség is olyan jutalommal jár és felelősségtudattal, amiből egyenesen arányos az a jutalom is, ami arról a nagyszerű személyiségről szól, aki eddig nem használtál és rejtegettél. Vedd elő magad és mutasd meg őszintén egyéniséged!

Nincs értelme kirekeszteni magad az életedből és szűkös körülményeket teremteni azzal, hogy rettegsz és félsz a következményektől, mert a következmények bármilyenek lehetnek, ha engeded nekik, 180 fokot fordulnak a kedvedért. Nélküled képtelen bármi is változni. Vedd elő az őszinteséggel saját magad és meglesz a várt eredmény is!

A rettegésből és félelemből, rendszerint az orrodra koppintanak, amik aztán további elszigetelődést eredményezhetnek, ha hagyod. Őszinteség hiányával, kihagyod pont abból az életből saját magad, amit megérdemelhetnél, de a falak mögül csak szemlélő vagy. Látod ahogy mások repkednek, dúskálnak az érzelmi és anyagi boldogságban, pont olyanokban, amik neked is járnak. Megérdemled az akadályok nélküli őszinte életet, mert tudom, hogy mindenki meg is kapja, aki őszintén vállalja saját magát. Az életben mindenki rád kíváncsi, téged akar értékelni és nem helyetted valaki mást!

Önéletrajz öt rövid fejezetben..

I.

Megyek az utcán.
Ott egy mély gödör a járdán.
Nem látom meg, beleesem.
Elvesztem, nincs segítség.
Nem az én hibám!
Hosszú időbe telik, mire kimászom.

II.

Megyek az utcán.
Még mindig ott a gödör a járdán.
Úgy teszek, mintha nem látnám.
Most is beleesem.
Nem akarom elhinni, hogy már megint benne vagyok.
Nem az én hibám!
Most is hosszú időbe telik, mire kimászom.

III.

Megyek az utcán.
Ott az ismerős gödör a járdán.
Látom, de azért beleesem.
Már megszokásból.
De már tudom, mi történik.
Tudom, hogy az én hibám.
Gyorsan kimászom.

IV.

Megyek az utcán.
Ott a gödör a járdán.
Kikerülöm.

V.

Egy másik utcán sétálok.

(Portia Nelson)

Szerencse vagy szerencsétlenség?..

Egy idős földművesnek volt egy lova, amellyel a földön dolgozgatott. Egy nap a ló elszabadult, s eltűnt a dombok közt. Amikor a szomszédok kifejezték sajnálatukat a szerencsétlenség miatt, az idős ember csak ennyit mondott:

- Szerencse, vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?

Egy hét múlva a ló visszatért a dombok közül egy ménes vadlóval, és amikor a szomszédok a földműves szerencséje miatt örvendeztek, ő ismét ezt mondta:

- Szerencse, vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?

Amikor az idős ember fia megpróbálta betörni az egyik musztángot, leesett a lóról és eltörte a lábát. A szomszédok megint sajnálkoztak. Nem úgy az idős ember, aki ismét ennyit szólt:

- Szerencse, vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?

Néhány hét múlva bevonult a hadsereg a faluba, és besoroztak minden hadrafogható fiatalembert. Amikor az idős földműves fiát a törött lábával meglátták, lehagyták a listáról. Szerencse volt ez, vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?

A vándor..

   











   Egy poros, gubancos, csapzott hajú õrült kereste a varázskövet. Teste már árnyékká soványodott, ajka szorosra zárult, mint szívének örökre bezárult kapuja, szemei világítottak, mint párjukat keresõ szentjánosbogarak. Lábainál a végtelen tenger morajlott.
        A fecsegõ hullámok rejtett kincseikkel dicsekedtek és gúnyolták az õrült vándor süke fülét, aki nem értette beszédüket.
        Talán már maga az örült sem reménykedett, de mert a keresés életévé vált, nem pihenhetett.
        Ahogy a tenger sem pihen, örökké az elérhetetlen ég felé nyújtogatva karját.
        Ahogy egy soha el nem érhetõ célt kergetve a körbenjáró csillag sem pihen.
        Poros, csapzott hajfürtjeivel az õrült is tovább kóborolt a magányos parton keresve varázsköveit.
    Egy napon egy gyermek lépett hozzá és megkérdezte: "Mondd, hol szerezted ezt az aranyláncot?" - s derekára mutatott.
        Az õrült rábámult - a lánc, mely egykor valóban vas volt, most színarany - nem, nem álom, arannyá változott, csak azt nem tudta, hogy hol, s mikor.
        Az õrült vadul öklözte homlokát - hol, ó hol talált rá - tudtán kívül - a varázskõre?
        Régi szokása volt, hogy fölszedett minden kavicsot, aztán megérintette vele a láncot, ismét eldobta, anélkül, hogy ügyelt volná a változásra. Így talált rá és vesztette el az õrült a varázskövet.
        A Nap lassan leáldozott az égen. Az õrült eszeveszetten, görnyedt testtel, s porba hullt szívvel, mint a gyökerestül kitépett fa visszafordult, hogy megtalálja az elveszett kincset.

(Rabindranath Tagore)

A két favágó..

Az erdõben egymás mellett dolgozott két favágó. A fák törzseinek hatalmas volt az átmérõje. Sokat kellett dolgozni a fakitermeleéssel. Mindketten egyformán jól kezelték a fejszét, de a munkamódszerük nem egyezett: az elsõ kitartó munkával vágta a fába fejszéjét, egyiket a másik után. Ritkán és akkor is csak rövid szünetet tartott. A másik favágó óránként hosszabb pihenõre megpihent.

Naplementekor az elsõ favágó csak a munka felét végezte el. Izzadtan és fáradtan tette le a szerszámot, szinte teljesen kimerült. A második, szinte hihetetlen, de befejezte a munkát. Egyszerre kezdték a favágást és a fák is nagyjából egyformák voltak. Az elsõ favágó nem hitt a szemeinek.

- Nem értem a dolgot - mondta. - Minden órában kiadós pihenõt tartottál és mégis elõbbre vagy.

- Igen, láttad, hogy minden órában megálltam pihenni. Amit viszont nem láttál az az volt, hogy a szünetet arra is felhasználtam, hogymegélezzem a fejszémet - mondta a másik favágó.

Az is baj, ha nincs semmi baj?..

- Rettenetesen szükségem van egy kis segítségre, máskülönben megbolondulok. Egyetlen szobában élünk: a feleségem, a gyerekeim, meg az apósom és anyósom. Az idegeink kikészültek, egymással üvöltözünk. A szobánk maga a pokol.
- Megígéred, hogy megteszed, akármit is mondok neked? - kérdezte a Mester.
- Esküszöm bármit megteszek.
- Jól van. Hány állatotok van?
- Egy tehenünk, egy kecskénk és hat tyúkunk.
- Tartsd benn azokat is a szobában, ahol laktok. Aztán egy hét múlva gyere vissza.
A tanítvány megrémült. De mivel megígérte a Mesternek, hogy engedelmeskedik, bevitte az állatokat is. Egy hét múlva nyomorultan és siránkozva tért vissza.
- Idegroncs vagyok. A kosz! A bűz! A zaj! Az őrültség határán vagyunk mindannyian.
- Menj haza - mondta a Mester -, és tedd ki az állatokat.
Az ember egész úton rohant hazafelé. Másnap örömtől csillogó szemmel jött vissza.
- Mily gyönyörű az élet! Az állatok kint vannak. A szobánk maga a mennyország, olyan csendes, tiszta és tágas!

(Anthony de Mello)

Mire való a csönd?..

    A magányosan élõ szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tõle:
    - Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
    A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esõvíz összegyûjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
    - Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
    Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
    Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.
    A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
    - Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
    A látogatók érdeklõdéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
    - Saját arcunkat látjuk a kútban!
    - Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
    A látogatók megértették a remete tanítását.

(Erhart Kaestner)

A hétfejű tündér..

   

   Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak, bandzsinak, árokba nézõnek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba.

Hát ilyen csúnya voltam.

Vagy tán még annál is csúnyább.

Úgy szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki Rácpácegresen. És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre?

Két zenész lakott a szomszédomban Rácpácegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi. Rácegresi tudott furulyázni, Pácegresi nem.

Rácegresi azt mondta nekem:

    - Csúnya vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap. Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy. És meg is    szépülsz tõle.
De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelõdtem, acsarkodtam, kardoskodtam, epéskedtem.

Pácegresi meg azt mondta:

    - Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak. Ez a hétfejû szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd.

    - De amikor olyan szépen énekel - mondtam neki.

Pácegresi legyintett.

    - Álnok ének az - mondta. - Így csalja tõrbe az áldozatait.

Ez a hétfejû szörny vagy hétfejû sárkány, avagy hétfejû boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rácpácegres a Négyszögletû Kerek Erdõ közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdõdik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejû micsoda. És esténként gyönyörûen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát õ varázsolt el engem. Õmiatta lettem ilyen rút. Na megállj! - gondoltam magamban! Elhatároztam, hogy megölöm.

    - Ez az egyetlen lehetõség - helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni, hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se volt rajta.

Ettõl kezdve mindennap edzettem, hogy legyõzhessem a hétfejû szörnyet. Hétfõn sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellõvel. Meg is erõsödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellõvel.

    - Megöllek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm - ropogtattam a fogaim között.

A talpam alatt rídogáltak a füvek. Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek! A fejem felett recsegtek, sírdogáltak a fák. Csak mentem: dimm-dömm. Mit nekem fák! Az ég sóhajtozott, a föld nyöszörgött. Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld! Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt. De rátaláltam a hétfejûre. Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme.

Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az elsõ fejét - mintha egy húr pattant volna el, földtõl holdig érõ, megzengett a világ. Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfû, orgona és nárcisz illata. Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellõvel.

Lehullt a harmadik feje is - források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra.

A negyedik is - aranyhajfonatok libbentek s tüntek el a fák közt.

Az ötödik is - felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyûi.

A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban... De akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp - dobogott a szíve. És azt kérdezte tõlem:

    - Mit vétettem én neked, ember fia?

    - Megölhetsz - mondtam neki -, szétroppanthasz. De akkor is jól tettem, amit tettem, mert ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a legcsúnyább ember a földön. Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége - ilyen volt az arca.

    - Te bolond, te bolond - mondta kedvesen. Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott.

Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam! Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülû, se tyúkmellû, se harcsaszájú.

Térdre estem elõtte.

    - Nem érdemlem én ezt - mondtam neki -, változtass vissza rúttá. Hiszen hat fejed levágtam. Jaj, csak visszaragaszthatnám!

Rázta a fejét, hogy nem lehet. Mosolygott. Ekkor kelt föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejû Tündért akartam megölni, a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam.

Mi lesz, ha ez az egy feje is elvész?

    - Engedd meg, hogy a testõröd legyek, engedd, meg, hogy õrizzelek - mondtam neki.

Bólintott.

Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott maradtam a tündért vigyázni. Õrzöm õt ma is, lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellõvel. Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá! Nem engedhetem bántani. Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellõvel. És szeretettel. 

(Lázár Ervin)

A colombre..

   

Tizenkettedik születésnapjára Stefano Roi azt kérte hajóskapitány atyjától, vigye magával a szép vitorlásán.
    – Ha nagy leszek – mondta –, én is a tengereket akarom járni, akárcsak te. Még szebb is, nagyobb is lesz a hajón, mint a tiéd.
    – Adja Isten, hogy úgy legyen, fiacskám – felelte az apja. S mivel épp aznap kellett tengerre szállnia magával vitte a fiát.
    Gyönyörû, verõfényes nap, tükörsima tenger. Stefano elõször volt a hajón, boldogan bóklászott hát föl-le a fedélzeten, ámulva nézte a bonyolult vitorlásmanõvereket. Hol erre, hol amarra volt kíváncsi, a tengerészek meg mosolyogva válaszolgattak, lassan elmagyaráztak neki mindent tövirõl hegyire.
    Amikor aztán a tathoz ért a sétafikálásban, csodálkozva megállt a kisfiú. A hajó szántotta barázdában, két-háromszáz méternyire, föl-fülbukkant valami a víz felszínén.

    A bárka immár röpült a nagyszerû hátszélben, az a valami mégis egyre tartotta a távolságot. S noha Stefano nem is sejtette, mi lehet az, olyasféle megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy vonzza õt, igen erõsen vonzza.
    A kapitány, mivel már jó ideje nem látta körbejárni a fiát, elõbb fennhangon szólongatta, majd pedig otthagyva a parancsnoki hidat, keresésére indult.
    – Stefano, mit csinálsz? Úgy állsz ott, mint a cövek! – kiáltott rá, amikor végre megpillantotta a hajó végiben; csak állt a fiú, s nézte merõn a habokat.
    – Gyere ide, papa, nézd!
    Odament hát a kapitány, s meregette is a szemét abba az irányba, melyet a fiú mutatott, de hiába, nem látott semmit.
    – Idõnként felbukkan valami sötét tárgy a nyomdokvízben – mondta a gyerek. – Követ bennünket.
    – Bár negyvenesztendõs is elmúltam – mondta az apa –, a szemem még kifogástalan. De nem látok semmit, az égvilágon semmit.
    Mivel azonban a fiú tovább erõsködött, hozta a távcsövét, s most már azzal vizsgálgatta a habokat. Egyszerre csak látja ám Stefano, hogy elsápad az apja.
    – Mi ez? Miért vágsz ilyen arcot, papa?
    – Ó, bár ne hallgattam volna meg a kérésedet! – kiáltott föl a kapitány. – Most aztán reszkethetek érted. Nem tárgy az, amit föl-fölbukkanni látsz a víz színén, s ami követ bennünket. Hanem egy colombre. Ettõl a haltól fél legjobban minden tengerész, az egész világon. Titokzatos, szörnyû cápa, ravaszabb, agyafúrtabb az embernél. Nem lehessen tudni, milyen meggondolás alapján, tán sose derül rá fény, kiválasztja az áldozatát, s minekutána kiválasztotta, hosszú-hosszú esztendõkön át követi, egy egész életen át, míg csak nem sikerül fölfalnia. És a legfurcsább az egészben: senki sem látja, csak az áldozat, s az, akit vérségi kötelék fûz az áldozathoz.
    – Nem mese ez?
    – Nem mese. Sosem láttam, de az annyiszor hallott leírásokból most rögtön felismertem. Ez a bölénypofa, ez a szüntelenül tátogó, nyíló-csukódó száj, ez az irtózatos fogsor! Sajnos, semmi kétség, Stefano, a colombre téged szemelt ki, s míg csak a vízen tartózkodol, nem fog neked békét hagyni. Hallgass rám: most tüstént visszatérünk a partra, te kiszállsz, s többé nem hagyod el a szárazföldet, semmi áron. Ezt meg kell ígérned. Nem való neked a tengerészélet, fiacskám, nyugodj bele szépen. Egyébként derék ember lehetsz te a szárazföldön is, sokra viheted ott is.
    Így szólt az apa, s azon nyomban partnak irányította hajóját, visszatért a kikötõbe. Itt hirtelen rosszullétre hivatkozva kirakta a fiacskáját. S már fordult is, röpült a nyílt tenger felé, nélküle.
    A gyerek ugyancsak zaklatott szívvel maradt a parton, s ott állt mindaddig, míg el nem merült a fõárboc csúcsa is a látóhatár peremén. Künn, a mólón s a hullámtörõ gáton túl, puszta volt a tenger, tökéletesen elhagyatott. Ám ahogy jobban kimeresztette a szemét, Stefano egy idõnként felszínre bukkanó fekete pontocskát pillantott meg a távolban: az „õ” colombréját. Ott körözött, ott úszkált föl-alá, lomhán, kitartóan, s várt reá.

    Ettõl fogva minden úton-módon irtották a gyerek tengerre vágyakozását. Apja az ország belsejébe, a parttól több száz kilométernyire küldte tanulni. S az új környezet hatása alatt Stefano nem is gondolt egy ideig a szörnyre. Mindazonáltal a nyári szünidõt otthon töltötte; s alighogy megérkezett a szülõi házba, már égett a türelmetlenségtõl; az elsõ szabad percében már szaladt is ki a partra, a móló végibe. Mintegy ellenõrzésképpen, bár alapjában véve fölöslegesnek tartotta a szemlét. Ennyi idõ után – még ha igaz is, amit apja mesélt róla – a colombre minden bizonnyal felhagyott az ostrommal.
    De azért csak maradt, kõvé dermedve, dobogó szível. Mert, lám, két-háromszáz méterre a mólótól, a nyílt tengeren, ott úszkált a baljós hal, igen, lassan úszkált föl-alá, idõnként kiemelve pofáját a vízbõl, s a part felé kémlelve: mintha csak azt figyelte volna türelmetlenül, vajon Stefano Roi megérkezett-e végre.
    Így az ellenséges lény, mely éjjel-nappal vár reá, afféle titkos rögeszméjévé vált Stefanónak. S megesett vele a messzi városban is, hogy az éjszaka kellõs közepén arra riadt, nyugtalanság szorítja össze a szívét. Biztonságban volt, persze, több száz kilométer választotta el a colombrétól. S mégis, tudta, hogy túl a hegyen, a síkságokon, erdõkön, mezõkön túl, ott vár reá a cápa. S ha a Föld legfélreesõbb zugába költözik is, a colombre lesben fog állni az oda legközelebb esõ tenger tükrén, a végzet eszközének kiapadhatatlan türelmével, engesztelhetetlen makacsságával.

    Komoly fiú volt Stefano, készséges, jóindulatú, eredményesen folytatta tanulmányait, s alighogy felnõtt, megemberesedett, tisztességes, jól díjazott hivatalt kapott ama város egyik kereskedelmi vállalatánál. Közben atyját elvitte valami betegség, az özvegy pedig eladta a remek vitorláshajót. Csinos kis vagyon várományosa lett Stefano. Munka, szórakozás, barátok, elsõ szerelmek; immáron kialakította az életét. Ám a colombre gondolata csak nem hagyta nyugton; ama balkörmû ábránd, gyászos és megigézõ lidérc; s hiába teltek-múltak a napok, nem foszlott szerte, nem tûnt tova, ellenkezõleg, mintha egyre megátalkodottabbá vált volna.
    Nagy elégtétel a dolgos élet, a jólét, a nyugalom, de a szakadéknak még nagyobb a vonzása. Betöltvén huszonkettedik esztendejét, Stefano – miután felmondta állását, s elbúcsúzott városi barátaitól – visszatért szülõvárosába, s közölte édesanyjával ama szilárd elhatározását, hogy folytatja atyja mesterségét. Az asszony boldogan fogadta fia döntését – Stefano sosem tett neki említést a titokzatos cápáról. Hogy a gyerek odahagyta a tengert a város kedvéért, ezt szíve mélyén mindig a családi hagyomány elárulásának tekintette.
    Így hát Stefano megkezdte a hajóséletet, s tüstént bizonyságát adta jó tengerészképességeinek: hogy remekül bírja a fáradalmakat, s rettenthetetlen lélek. Járta, járta a tengereket, s a hajója szántotta fehér barázdában éjjel-nappal, ha vihar volt, ha szélcsend, ott settenkedett a colombre. Tudta Stefano, jól tudta, hogy átok leselkedik reá, ítélet, de talán épp ezért nem bírt elszakadni tõle. S rajta kívül senki sem látta a vitorlásról a szörnyet.
    – Nem láttok arra semmit? – kérdezte idõnként a társaitól, a hajó mögött fehérlõ barázda felé intve.
    – Semmit, az égvilágon semmit. Miért? – Nem tudom… Úgy rémlett…
    – Csak nem colombrét láttál? – tréfálkoztak amazok, s babonásan megragadták a kezük ügyébe esõ vasdarabot.
    – Miért nevettek? S miért fogtok vasat?
    – Mert a colombre nem kegyelmez. S ha, Isten õrizz, a hajónk után vetné magát, ez azt jelentené, hogy valaki közülünk elveszett.
    De Stefano nem tágított. Sõt. A szakadatlan veszély, mely nyomába szegõdött, mintha csak megacélozta volna akaratát, felszította volna tengerszenvedélyét, növelte volna vakmerõségét a küzdelem s fenyegettetés óráiban.
    Amikor úgy érezte, hogy már teljesen ura a mesterségének, atyjától örökölt vagyonkáján vásárolt felesben egy teherhajót, melynek azután egyedüli tulajdonosa lett, majd pedig, hála néhány szerencsés fuvarnak, sikerült egy komoly kereskedelmi gõzöshöz jutnia; mind merészebb célok felé tört. De a sikerek, a milliók nem bírták elûzni lelkének ama megátalkodott, gyötrõ szorongását; másfelõl sohasem csábította a kísértés, hogy eladja a hajót, s visszavonuljon a szárazföldre, új életet kezdjen.
    Hajózni, hajózni – ez volt az egyetlen gondolata. Alighogy partra lépett egy-egy hosszú út után, máris égett a türelmetlenségtõl, hogy tengerre szálljon újra. Tudta, hogy odakint, a kikötõn túl, vár reá a colombre; s hogy a colombre a romlással, pusztulással azonos. Oda se neki. Valami lebírhatatlan belsõ ösztönzés hajszolta egyre tovább, tengerrõl tengerre, óceánról óceánra, percnyi nyugodalmat sem hagyva.

    Míg végül egy szép napon Stefano észrevette, hogy megöregedett, igen, vén lett, vénségesen vén; és senki sem értette környezetében, miért nem hagy fel már azzal az átkozott tengerészélettel, hisz gazdag, nagyon gazdag. Öreg volt hát s boldogtalan, megkeseredett, mert csak futott, futott esztelenül a tengereket által, az ellenség elõl való menekülésre tékozolva egész életét. Mert a nyugalom s jólét boldogságánál nagyobb erõvel hatott reá mindig a szakadék vonzása.
    Történt pedig egyik este (pompás hajója épp szülõvárosának kikötõje elõtt horgonyzott), hogy úgy érezte, közeledik halála órája. Magához szólította a másodtisztet, akiben nagyon megbízott, s lelkére kötötte: bármit tesz, ne ellenkezzék, hagyjon mindent rá. Amaz becsületszavát adta.
    Ez ígéret birtokában Stefano a másodtiszt rémüldözése közepette elmondta a colombre történetét, mint üldözte õt hiába majd fél évszázadon át.
    – Fáradhatatlanul követett a világ egyik sarkától a másikig – mondta –, olyan hûséggel, melyre a legnemesebb barát is képtelen lett volna. Én most halni készülök. Bizonyára õ is rettenetesen öreg, fáradt immár. Nem lehetek hûtlen hozzá.
    Azzal elbúcsúzott kedves tisztjétõl, vízre bocsáttatott egy csónakot, s szigonnyal fölfegyverkezve beszállt.
    – Most hát elébe megyek – jelentette ki. Így van ez jól, nem szabad csalatkoznia. De küzdeni fogok, utolsó leheletemig.
    S már távolodott is a hajótól, gyönge evezõcsapásokkal. A tengerészek, a tisztek s a legénység, szemmel kísérték, míg csak el nem tûnt a víztükör peremén, az éjszaka árnyainak ölelõ karjaiban. Az égbolton holdsarló fénylett.
    Nem kellett sokáig fáradnia. A csónak oldalánál hirtelen fölbukkant a colombre rémületes pofája.
    – Itt vagyok hát végre, nálad – mondta Stefano. – Most rajtunk a sor! – S maradék erejét összeszedve magasba emelte a szigonyt.
    – Huhh – nyögött egy keserveset a szörny –, ez aztán  hosszú út volt! Megfáradtam ám én is, bele is rokkantam. Mennyit kellett úsznom miattad! S te csak futottál, menekültél. Nem értetted soha, mirõl van szó.
    – Miért?… – kérdezte Stefano félig holtan, félig elevenen.
    – Mert én nem azért üldöztelek, hogy fölfaljalak, amint hitted. Csupán azt a megbízatást kaptam a tengerek urától, hogy adjam át ezt neked.
    Azzal a cápa kiöltötte nyelvét, s egy tompán villódzó golyót nyújtott át rajta az öreg kapitánynak.
    Stefano két ujja közé fogta az ajándékot, s alaposan szemügyre vette. Óriási gyöngyszem volt. Tüstént fölismerte. A híres-nevezetes Tenger Gyöngyét tartotta kezében, mely szerencsét hoz annak, aki birtokolja, hatalmat ád, szerelmet s lelki békét. De most már késõ volt, késõ.
    – Jaj nekem – ingatta fejét szomorúan Stefano Roi. – Mily elhibázott minden! Sikerült elátkoznom az életemet; s a tiédet is tönkretettem.
    – Isten veled, szegény ember – szólt a colombre, s mindörökre alámerült a tenger éjfekete mélységeibe.

    Két hónap múlva egy kis bárkát vetett partra a hullámverés. Néhány halász látta, amint nekicsapódik a meredek sziklafalnak; kíváncsian eveztek hozzá közelebb. Csontváz fehérlett a csónak padkáján, még mindig ülõ helyzetben. Az ujjcsontok kis gömbölyû kavicsot szorongattak.
    A colombre óriás testû, igen-igen ritka hal; félelmetes látvány. Aszerint, hogy melyik tengerben fordul elõ, s a tengerpartot miféle népek lakják, különbözõ az elnevezése: kolombernak is hívják, meg kahloubrának, kalongának, kalubalunak, chalung-grának. Furamód a természettudósok nem ismerik. Olyan is akad, aki azt állítja, hogy nem létezik.

(Dino Buzzati)