Az embereket a hülyeségükkel együtt kell szeretni..

Az embereket a hülyeségükkel együtt kell szeretni. Ezt a drága anyám mondta. Ő meg tudta tenni – én nem. Odáig eljutottam, hogy elfogadtam a másikat olyannak, amilyen. Megértettem. Sajnáltam is. De nem szerettem. Ő meg szerette! Mi volt a titka? Egyszer erről faggattam, és azt mondta:

“Nézd, minden ember hülye. Iszik, nagyhangú, önző, rendetlen, vagy bosszantóan precíz, könnyelmű, komor, gátlásos, gátlástalan, nem mosdik, tisztaságmániás, teli van szorongással, bizonytalansággal, néha durvasággal, gyávasággal, gyengeséggel, hirtelen haraggal és sérelemmel.

Sorolhatnám még. Minden ember gyári hibás. Én is, te is. Azt hiszed, te nem vagy ‘hülye’? Mégis szeretlek. Abban a hatalmas zsákban, amelyet a lelkemben nyitottam neked, minden rossz tulajdonságod belefér. Reggelig tudnám sorolni, mi miatt nem vagy szeretetre méltó.

Mégis szeretlek! Ha nem így működnénk, nem lenne szeretet a világon! Nincs olyan ember, akinek ne lenne rossz természete, akinek ne lennének bűnei, tüskéi, démonai, bosszantó tulajdonságai. Nincs olyan lélek, akiben ne lenne szemét.

Még a szentekében is van! De mennyi! A szeretethez bőséges lélek kell, egy nagy szemetes kosár, ahová a másik minden rossz tulajdonságát, vacakságát, bosszantó megnyilvánulását belehajítom. Kidobom vagy elfelejtem.”

Nem értettem, s ezért még hozzátette:

“No, nézd! Vegyük csak azt, ami téged illet: ordítva születtél. Minden éjszakámat végigbömbölted hároméves korodig. Követelődző voltál. Önző, mohó. Csak arra kellettem neked, hogy adjak. Hogy etesselek, fürdesselek, mert hogy el ne felejtsük, naponta többször bepisiltél és összeszartad magad!

Olyan büdös voltál, hogy minden idegen kiment a szobából. Én meg bírtam. Nem zavart. Sőt, mosolyogtam rajta. Életem legszebb korszakához tapad az a mások számára borzalmas bűz, ami belőled áradt. Éjszaka féltél, fölébresztettél, hozzám bújtál.

Évekig nem tudtam aludni miattad. Az utcán lusta voltál járni, föl kellett emelni téged, és cipelni, mert te élvezted, én meg nyögtem alattad. Ha nem vettelek föl a nyakamba, bőgtél, de olyan kétségbeesett üvöltéssel, hogy szégyelltem magam a járókelők előtt: azt hitték, öllek téged. Így kezdődött a kapcsolatunk! És látod: szerettelek!

Ne hidd, hogy egy párkapcsolatban, egy barátságban, vagy akármilyen emberi viszonyban másképp működik a szeretet! Nem! Ha valakit megszeretsz, vegyél hozzá egy jó nagy szemeteszsákot. Minden nap dobd bele a másik hibáit!

És felejtsd el! Nézz a szemébe! Ember ő is, szegény, mint te, és teli van hibával. Ne azt nézd, hanem a szemeit! Csakis a szemeit! Vagy még inkább: a szívét!”

/forrás: google/

A két favágó..

Az erdőben egymás mellett dolgozott két favágó. A fák törzseinek hatalmas volt az átmérője. Sokat kellett dolgozni a fakitermeléssel. Mindketten egyformán jól kezelték a fejszét, de a munkamódszerük nem egyezett: az első kitartó munkával vágta a fába fejszéjét, egyiket a másik után. Ritkán és akkor is csak rövid szünetet tartott. A másik favágó óránként hosszabb pihenőre megpihent...

Naplementekor az első favágó csak a munka felét végezte el. Izzadtan és fáradtan tette le a szerszámot, szinte teljesen kimerült. A második, szinte hihetetlen, de befejezte a munkát. Egyszerre kezdték a favágást és a fák is nagyjából egyformák voltak. Az első favágó nem hitt a szemeinek.

- Nem értem a dolgot - mondta. - Minden órában kiadós pihenőt tartottál és mégis előbbre vagy.

- Igen, láttad, hogy minden órában megálltam pihenni. Amit viszont nem láttál az az volt, hogy a szünetet arra is felhasználtam, hogy megélezzem a fejszémet - mondta a másik favágó.

A tanulság:

Rengetegen elkövetik azt a hibát, hogy mindent bele adnak a munkájukba, vállalkozásuk építésébe, látástól-vakulásig dolgoznak, még sem jutnak egyről a kettőre. A sikerhez vezető úton saját magunk fejlesztése, képzése ugyanolyan fontos, mint a kitartó, kemény munka. Ezért hát mindig szánjunk időt arra, hogy fejlődjünk.

/forrás: google/

Három rostán..

Izgatottan rontott be valaki Szókratészhez.

„Figyelj ide, Szókratész! El kell neked mondanom valamit…”

„Állj csak meg egy kicsit” – szakította félbe a bölcs. „Azt, amit te nekem mondani akarsz, átszitáltad-e már a három rostán?”

„Milyen három rostán?” – kérdezte a hírhozó elcsodálkozva.

„Igen, barátom, három rostán! Nézzük csak, az, amit te mondani akarsz átmegy-e a három rostán: az első rosta az IGAZSÁG. Ellenőriztél-e valóban mindent, amit el akarsz nekem mondani, hogy igaz-e?”

„Nem, én így hallottam, illetve úgy gondolom, meg azt mesélték, hogy…”

„Jó, jó, de bizonyára a második rostával már próbálkoztál: a JÓSÁG rostájával. Mindaz, amit nekem el akarsz mondani, ha nem is bizonyítottan igaz, de legalább jó és szívderítő dologról van szó?”

Tétovázva jött a válasz: „Nem, nem, sőt ellenkezőleg…”

„Hát akkor” – szakította félbe őt a bölcs – „nézzük csak a harmadik rostát: lássuk SZÜKSÉGES-e nekem ezeket a dolgokat hallanom vagy tudnom, ami téged ennyire felzaklatott?”

„Hát, tulajdonképpen szükségesnek sem mondható igazán …”

„Tehát,” – mosolygott Szókratész - „ha az, amit el akarsz nekem mondani, se nem igaz, se nem jó, és még ráadásul nem is szükséges, akkor felejtsd el gyorsan, és ne mérgezd vele se a magad életét, se az enyémet.”

/forrás: google/

Ember, rövid az Élet..

EMBER, RÖVID AZ ÉLET...

Ember, rövid az élet,
tegnap születtél,
holnap sírban vagy.

Minden kincsed a lélek.
Ez az egyetlen,
mely tiéd marad.

Minden más, miért futsz,
légvár csak, álom,
mely szertefoszlik
a halálos ágyon.

Ember, rövid az élet,
egyetlen kincsed a lélek!
Gondold meg nagyon,
gondold meg nagyon!

/forrás: YouTube/

Valaki..

"Hogy miért nincs valakim?

Mert nem Valakit keresek.

Mert a Valaki Bárki lehet, aki kedveset szól, megölel, virágot hoz és betakar.

A Valakivel lehet sétálni, nevetni, kirándulni és szeretkezni, a Valaki éli az életét, időt tölt velem, mikor kedve szottyan, aztán továbbmegy.

A Valaki fontos ember, tudja mit akar, rám szól, ha elkenődött a festék, ha kilóg a blúz, ha ottmaradt a morzsa a fogamon.

A Valaki fel és lecserélhető, mavan-holnapnincs, súlytalan madár, ki ágról ágra száll.

Valakije Mindenkinek lehet.

Én nem az életemhez, a napjaimhoz, a perceimhez, hanem a sorsomhoz keresek egy másik sorsot.

Egy csendet a magányomhoz, egy bölcsőt a gondolataimhoz, egy szájat a szavaimhoz.

Gyógyírt az üvöltésemhez, szigetet a szívemhez, erős kart a botlásaimhoz.

Hogy bársonyos, puha öl legyek a magányához, hogy ünnep legyek a perceihez, hogy oltalmazó menedék legyek a gyengeségeihez.

Valakit, aki nem Valaki, aki egyetlenegy, aki csend, rend, káosz, kiáltás, muzsika és öröm. Akinek szeme, füle, bőre, szája, lélegzete vagyok, aki világ és világosság, aki súlyos és súlytalan.

Akiben boldogan tudok lakni és nem szól rám, ha koszos cipővel az ágyra fekszem, aki a magasba dob és elkap, ha zuhanok.

Akinek én vagyok a folytatása és ő az én elejem, aki kimondja, amit álmomban gondolok, akit betűkabátba burkolhatok, akinek nem vagyok sok és nem vagyok kevés, se túl hideg, se túl meleg, hanem pont jó.

Aki akkor jön, mikor jönnie kell, aki megérdemli a kidobott éveket, az üres falakat, az elpazarolt ifjúságom, a zajos életem.

Akinek cinkosa vagyok, pajtás és múzsa, akivel el lehet bújni a ruhásszekrény aljába, aki lenyalja velem a fakanalat.

És ez nem lehet Valaki, csak olyan, akinek a sorsa az enyém tükre, a folt a ruháján az én cérnámhoz való, a lépte visszhangzása altató mesém, illata béke, hangja megváltásom.

Ezért van Senkim és ezért nincs Valakim.

Mert a Valakire sohasem kell várni, az jöhet ma, tegnap, holnap, vagy akármikor.

A sors-társ az más.

Az akkor jön, mikor pontban jönnie kell és nem érkezik Valakihez vagy Bárkihez.

Csak hozzám, mert én Én vagyok."

/forrás: google/