Egy napon..

Ha egy napon arra ébredsz, hogy nem akarod folytatni, és nem akarod élni, azt az életet, amelyet magadnak teremtettél-rádöbbensz, hogy ez nem más, mint egy apró szikrája annak a tűznek, amiről korábban azt hitted, hogy hamuvá lett. Amely ismét lángra lobbanhat, ha feladod a harcot önmagaddal. Ez a tűz: a “reményvesztés tüze”. Amit rég elfeledettnek véltél, pedig mindig is benned élt, lappangott-mint egy kezeletlen betegség..

“Szomorúságod mögé rejtőzve, a bánat sziluettjeként tekintesz a világba, és a régmúlt gyötrelmes emlékeit felidézve újra átéled mindazt, amit korábban a reménység szikrája hatalmába kerített és semmissé tett.”

Csodálkozva próbálsz magyarázatot keresni arra, hogy miért-miért most kellett-ismét felszínre törnie, de nem gondolván arra, hogy talán az ok te magad vagy. Mert a reménység nem azért oszlatja szét a reményvesztést, hogy azon túl minden ugyanabba az irányba történjen, hanem azért, hogy képesek legyünk mindazt a jót, amit kaptunk úgy megélni, hogy nem feledjük el azt a rosszat, amit előtte megéltünk. Tömören:

“ha elfelejtjük honnan jöttünk, azt is elfelejtjük, hogy kik vagyunk és hova tartunk”. És ha elfelejtjük önmagunkat, mi fog maradni belőlünk?

És ha minden bánatot és minden gyötrelmet teljes egészében elfeledünk, nem lesz, ami a későbbiekben elkövetett esetleges hibáink ELŐTT, időben ráébresszen a tévedésünkre. Jogosan sóvárgunk a bánatot követően a felejtés után, de ha mindenképpen sóvárgunk, ne a feledés legyen az, hanem “az esély”, az esély az újrakezdésre, hogy újra kezdhessük azon részét életünknek, amit éppen szenvedünk.

“Mert könnyebb az újrakezdés, mint a lehetetlenségre való törekvés”. - Pontosabban a felejtés utáni vágyódás.

A szomorúság olyan, mint a nap: állandó, ugyanakkor mulandó is. Jön és megy, és nincs sorrend, mert folytonos. De ahogy mindenben, itt is van különbség, éspedig a hatás. A nap sem egyformán süt minden nap, az éjszakák sem egyformán hidegek nap nélkül, ugyanígy a szomorúság sem egyformán érint meg, és nem egyforma hatást vált ki belőlünk. Ha picit pesszimistán gondolkodunk, bizonyos értelemben a csillagokhoz való hasonlítás találóbb lenne. Mert nem találunk különbséget a csillagok állása között, hogy is láthatnánk, hiszen millió kis apró fénycsóvát latunk minden este és éjszaka, mar annyira hozzászoktunk. Ilyen a bánat és a szomorúság is számunkra, már nem érezzük a különbséget, kis és nagy csapás között, egyformán ér bennünket és ugyanazon hatással van ránk.

Mi lehet az oka? - Talán a hiányérzetnek több köze van ehhez, mint gondolnánk, és mindenek előtt a hiány az oka, mindannak amitől bánatot, szomorúságot érzünk. Mert hiányzik valami, és hiányozni is fog, örökkön-örökké, ugyanis emberek vagyunk, akiket az elégedetlenség és a maximalizmus hajt, de ez egy másik történet..

“Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e, és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal, vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát. Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül… váratlanul . (HamiaLinda)”