Kalitka..

Történt egyszer, hogy Hszüan Csing, ki a császár legbelsőbb minisztere volt, egy napon mindenét elvesztette. Elvesztette hivatalát, családját száműzetése miatt maga mögött kellett hagynia: tudta, soha sem láthatja többé gyermekeit és feleségét sem.A fényes császári udvar után a kietlen és vad déli hegyvidék lett otthona.Egy toldott-foldott falú kicsi kunyhóban tengette életét. A pazar udvari lakomák után bogyókkal és a hegyi patak jéghideg vizével kellett beérnie.

Érthető volt, hogy Hszüan nagyon el volt keseredve. Esténként kiült elrongyolódott ruháiban a kunyhó elé és vacogva nézte a hegyek közt lebukó napot, s közben könnyeit maszatolta arcán. Minden gondolata a körül forgott, amit maga mögött kellett hagynia: fényes udvari karrier, a császár közelsége és természetesen, családja.
Aztán, egy este rádöbbent, már nincs mit siratnia. A naplemente naplemente lett, a hideg hideg volt és mindennapjait kitöltötték az élelem keresésével töltött órák, meg az azt követő pihenés.
Csak a magány.
Azt nem tudta megszokni.

Zsenge, fiatal ágakat tört hát a bokrokról és egy kosarat font belőlük. Ebből állított csapdát a kunyhó elé. Csaléteknek kiszórt néhány szem rizst, amit egy eltévedt vándor hagyott ajándékul nála.
Varjak, seregélyek, cserfes verebek és félénk galambok népesítették be a kunyhó környékét. Hszüannak sikerült néha egyet-egyet befogni közülük a kosár segítségével. A ruhájából lefejtett cérnaszálakból sodort madzag segítségével kötött hurkot lábukra, hogy el ne szálljanak.
Igazából azonban egy madarat sem sikerült magához szelídítenie. Vagy elpusztultak, vagy kifogtak az eszén, vagy erősebbek voltak, mint a sodort madzag. Meg igazából egyik sem tetszett Hszüánnak.

Valami megmagyarázhatatlan vágyakozás töltötte el szívét egy olyan madár után, mely "igazi" lenne. Nem tudott jobb szót rá.
És egész nap az eget leste, néha már nem is evett és az este többször is az erdőben érte, távol kunyhójától. Ekkorra már megőszült a haja, arca cserzett barna lett és beesett.
Egyedül szemei nem változtak semmit, ugyanúgy ragyogtak, mint régen.
Aztán bekövetkezett a nap, amikor megpillantotta álmai madarát.
Hajnal volt. A felkelő nap sugarai széttörték az erdő fái közt megrekedt köd áttetsző falát és egyre tágabbra nyíló csóvákban törtek utat a sötétségben.
Hszüan döbbenten ült a földön, ilyen látvánnyal még egyszer sem találkozott száműzetése évei során.
Ebben a látomásba hasított a madár dala. Nem volt több ár rövid strófánál ez az ének, de Hszüan szívéig hatolt. A Cö-Te madár ott ült a szemközti bokor tövises ágai közt és őt figyelte. Aranyszínű tollai fényesen csillogtak ahogy kicsi begye szaporán emelkedett fel s alá. Piros csőrét el-eltátotta és barna gomb-szemeivel Hszüant figyelte. Még fejét is félre billentette nagy komolyan.
Hszüan nem mert mozdulni. Tudta, mindenidegszálával érezte, ez az a madár, amelyre annyira vágyott.
De hogyan fogja meg? Finom, íráshoz szokott kezeiből kérges markok lettek, s látta, a madár elvezne bennük, olyan apró. De a Cö-Te madár ekkor már ott ült a vállán, Kicsi fejét Hszüan nyakához dugta és halkan, nagyon halkan, szinte sóhajtásnyi hangon énekelt neki.
Így értek a kunyhóig.
Hszüan egy kis kalitkát készített, ez lett a madár szállása eztán.
És Hszüan boldog volt. Társa lett a madárka, már volt miért élnie.
És gyorsan teltek a napok. Hszüan már kettejüknek szerezte az élelmet, hordta a friss patak vizet, amit a madár dalával hálált meg. Esténként a kunyhó előtt már ketten üldögéltek. Hszüan és madara. Együtt nézték, hogyan búcsúzik a nap, s miként lesz egyre sötétebb és sötétebb.
A tűz lángjainál Hszüan egyre nagyobb átéléssel mondogatta a madárnak, mennyire szépnek látja ragyogó tolluháját, hogy mennyire vágyja már hajnalban felzengő énekét. S bár tudta, hogy a madár nem szökne el mellőle, mégsem nyitotta ki a kalitka ajtaját. A madár meg dalolt neki. Szebben, mint bármikor addig.
Aztán Hszüan mégis kiengedte a madarat a kalitkából. Óvatosan a markába fogta és szinte suttogva ismét elmondta neki, mennyire fontos számára.
A Cö-Te madár aznap már nem énekelt. Ült a kunyhó tetején, ahova Hszüan ültette, és némán, félre billent fejjel figyelt. Hszüan leült a kunyhó elé, széttárta karjait és az égre emelte tekintetét. Ismét magányosnak érezte magát.
Arra gondolt, hogy e madárhallgatása csak azt jelentheti, hogy nem szereti őt, mint régen.
Aztán arra gondolt, hogy ő szereti-e a madarat. Vagy csak azt szereti, hogy nincs egyedül?
Elbizonytalanodott. Hirtelen megértette, hogy a madárnak semmi köze igazából ahhoz, amit úgy fogalmazott eddig, hogy szereti. S hogy akár benn is tarthatta volna még a kalitkában akkor is szabadabb lenne, mint így, érzelmei rabságában.
Félt elengedni a madarat, félt az egyedül-léttől. De meg kellett tennie, mégis. Aznap már nem evett semmit, csak vizet ivott. Meg még négy álló napon át.
És virrasztott és mozdulatlanul ült a kunyhó előtt. Aztán felállt és azt mondta a madárnak: eredj, légy boldog jobban szeretlek, semmint azt kívánhatnám, maradj még! A madár csak nézte Hszüant egy darabig. Értetlenkedve félrebillent fejjel. Aztán tovareppent.
Hszüan bement a kunyhóba és végigdőlt elnyűtt ágyán. Napokig aludt.
Mikor felébredt, az ablakban a madarat pillantotta meg, amint félre billent fejel figyelte őt. Mikor meglátta, hogy Hszüan felül, hosszas dalba fogott. Majd mikor bevégezte azt, elrepült.
Hszüan pedig csak ült maga elé meredve és boldog volt. Igazán boldog.